Porkoláb László: Források Diósgyőr-Vasgyár történetéhez 1920-2005 -Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 13. (Miskolc, 2006)
Visszaemlékezések, szakmai értékelések, elemzések
zatainak végre nem hajtásáért.” A bíróság márciusban a Mátraholding Rt.-t jelöli ki a DAM Steel felszámolójául. Kovács János felszámoló - aki szerint három-négymilliárd forint lehet a hitelezőit követelése - Marjasné Endrédi Zsuzsannát reorganizációs vezérigazgatóvá nevezi ki... Június elején - a CIB Bank 1,8 milliárd forintos forgószköz-hitele segítéségével — sokadszorra is újraindul a termelés a diósgyőri kohászatban. A felszámoló szerint öt-hat komoly, a céget megvásárolni és működtetni is képes érdeklődő van a DAM Steel iránt. A pályázat kiírása viszont még nincs napirenden. Az eddig ipari termeléssel nem foglalkozó debreceni Kota János azonban bejelenti vásárlási szándékát a DAM Steelre. Kota elképzelései szerint az első' időszakban a cég csak a kohászati tevékenységet folytatná, egy éven belül azonban gépkocsigyártással bővítené a termelést, és a jelenlegi 1 100 helyett akár 4 000 embernek is munkát adna. A borsodi üzleti világ furcsállja a köreiben ismeretlen, magánszemélyként jelentkező vásárlójelölt felbukkanását... 1989-ben 40 ezer ember dolgozott a hazai acéliparban, 3,3 millió tonna nyersacélt termeltek. Tavaly már csak kilencezren kétmillió tonnát gyártottak. S miközben az ország acélfelhasználása növekszik, a hazai gyártók egyre jobban kiszorulnak a piacról, az import meghaladja a 60 százalékot. A három acélipari központ, a diósgyőri, az ózdi és a dunaújvárosi sorsa nagyon eltérően alakult az elmúlt évtizedben. Ám hogy mindhárom ma elég hasonló helyzetbe került és a túlélésért küzd, az a gazdasági folyamatok mellett a politika beavatkozásainak is tulajdonítható. A kilencvenes évek változása az ország egész iparát visszavetette, amit az acélipar erősen megsínylett. Az acélfelhasználás 1989-ben még hárommillió tonna körül volt, 1992-ben pedig már csak 900 ezer tonna. Az északi acélipari központok, amelyek több mint százéves üzemekkel és gyenge infrastruktúrával léptek át az új piaci viszonyok közé, azért is versenyhátrányban voltak, mert gyártmányaikból, az úgynevezett hosszú termékekből (rudakból, betonacélokból) többlettermelés volt a térségben. A két borsodi cégnél kezdték el akkoriban az iparág privatizációját, de egyik lépés sikertelenebb volt, mint a másik. Az állam, ha már nagy volt a baj, a zsebébe nyúlt, fizetett, de a befektetett pénzből nem születtek olyan fejlesztések, amelyek versenyképessé tették volna a cégeket. Legfeljebb a csődből sikerült kimenekülni... Két régi harcos Tolnay és Klicsu:- Tolnay Lajos a Lenin Kohászati Művek utolsó és a Diósgyőri Metallurgiai és Alakítástechnológiai Gyár (Dimag) Rt. első vezérigazgatója volt. Szerinte, ha a kilencvenes évek elején kapnak a - többek között a miniacélmű létesítését tartalmazó - szerkezet-átalakítási és foglalkoztatási programjukra kétmilliárd forintot, nem kellett volna az államnak értelmetlenül elköltenie vagy 40 milliárdot folyamatos válságkezelésre. Akkoriban azonban az volt a válasz, hogy nincs pénz, az uralkodó szemlélet pedig leginkább az, hogy majd csak lesz valami. Sokan azt hitték, a privatizáció mindent megold. A magánosítás azonban sok mindenre jó lehet - mondja Tolnay -, de válságmenedzselésre nem. A felszámolás pedig végképp nem alkalmas ilyesmire, hiszen ilyenkor a hitelezők érdekei szerint kell eljárni. Az utóbbi tíz év 328
