Dobrossy István (szerk.): Baán István emlékkönyv. A Diósgyőri Vas– és Acélgyár (LKM) története 1944-1988 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 10. (Miskolc, 2001)

A régió vasgyárainak és a magyarországi vasgyárak fejlődése 1968-1988 között

vehettek, minden nagyobb beruházásra felügyeleti hatóságuktól kellett a költség engedélyezését kérni. Az új gazdasági mechanizmusban a nyereség nagyobb részéből fejlesztési alapot lehetett képezni, amely az 1968-as árak és szabályzórendszer figyelembe vételével a nagy vállalatoknál többszáz millió Ft-os nagyságrendet jelentett. Az is óriási jelentőségű volt, hogy 200 millió Ft-ig nem kellett a felügyeleti hatóságok engedélyét kérni, a vállalat vezetője maga hagyhatta jóvá a beruházásokat. A korábban jóváhagyott és folyamatban lévő állami beruházások 1968 után áthúzódó terheire viszont finanszírozási szerződéseket kellett kötni, melyek bizonyos mértékű visszatérítési kötelezettséget írtak elő. Ilyen beruházások folytak Dunaújvárosban. Pl. tűzi ónozót helyeztek üzembe 1968 szeptemberében évi 10 ezer tonnás kapacitással 34 millió Ft költséggel. Ezen túl 1.500 m3/h teljesítményű oxigéngyár épült az acéltermelés intenzifikálására. Ezt a beruházást 1970-ben fejezték be 246 millió Ft költséggel. A December 4 Drótművekben 1967-ben indították a sodronykötélgyártás beruházását, s 92 millió Ft-os ráfordítással 1969-ben fejezték be. A diósgyőri vezetőknek már az 1960-as évek derekán igen szívós küzdelmet kellett folytatni hagyományos nemesacél-gyártási profiljuk megtartásáért és fejlesztéséért. Minden lépést ennek érdekében igyekeztek megtenni, hiszen ezt várta el tőlük a magyar ipar, elsősorban a gépipar, melynek sokrétű, különleges igényű acélellátása közel egy évszázad óta, szinte kizárólagosan erre a gyárra hárult. Szinte érthetetlen, hogy a közös minisztérium a Kohó- és Gépipari Minisztérium iparági vezetése Dr. Kocsis József miniszterhelyettessel az élen mindent elkövetett ennek a fejlődésnek a megakadályozására. Mindezek ellenére sikerült beindítani a következő beruházásokat: a meglévő elektroacél-mű 30 et/év kapacitású üstvákuumozó berendezését már 1968 elején üzembe helyezhették 19 millió Ft költséggel; új bugacsiszoló üzemet építettek évi 150 ezer tonna kapacitású félautomatikus, porelszívással ellátott csiszológépekkel, 195 millió Ft ráfordítással. Az új Elektroacélmű létesítésére vonatkozó döntés már a legkiélezettebb körülmények között születhetett meg. Egyértelmű volt, hogy az országnak szüksége van erre a kapacitásra, főként a járműipari program miatt. Az iparági vezetés ugyanakkor azt a koncepciót igyekezett érvényre juttatni, mely szerint minden további kapacitást Dunaújvárosba kell koncentrálni, s a régi üzemeket inkább leépíteni. így a miniszterhelyettes olyan megoldáshoz folyamodott, hogy a vállalatok szakembereiből hozzanak létre bizottságot - az LKM vezérigazgatójának vezetésével - s a diósgyőrieknek a dunaújvárosiakkal kellett elfogadtatni, s aláíratni az LKM-be való telepítés gazdaságosabb voltát. (Csak zárójelben emlékezhetünk arra is, hogy a KGM meghívására máskor is, éppen akkor is itt tartózkodó szovjet GIPROMEZ-szakértőcsoport veze-