Dobrossy István (szerk.): Baán István emlékkönyv. A Diósgyőri Vas– és Acélgyár (LKM) története 1944-1988 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 10. (Miskolc, 2001)

A régió vasgyárainak és a magyarországi vasgyárak fejlődése 1956-1968 között

kemence üzemelt, a daruhiány erősen hátráltatta a termelést. Ekkor már nyersvas hiány is volt, mert a kohóátépítések késtek, ha viszont ott erősítették a létszámot, az Acélműre jutott kevés. így az utolsó kemencét 1962. áprilisára adták át. Az új Acélmű rendkívül rövid idő alatt épült fel. Hazánkban, de Európában sem volt példa arra, hogy korszerű, nagy teljesítményű kemencesort - a régi helyén - ilyen rövid idő, két esztendő alatt megépítsenek. A hajszában elkerülhetetlenül kialakult zavarokért a gyár és az Acélmű vezetői - mint másutt is, pl. korábban Diósgyőrben - nemcsak idegeiket, hanem igazgató és gyárrészlegvezető állásukat is veszítették. 1962-ben Csépányi Sándor lett az OKÜ igazgatója. Az acélműi beruházás természetesen még évekig folytatódott, hiszen a kiszolgáló és kiegészítő berendezések munkáiból nagyon sok hiányzott. Végül is 1.547 M Ft volt a teljes ráfordítás. Az acéltermelés - a rekonstrukció zavaró hatása közepette - már a régi üzemmel elért 580 ezer tonnáról 1960-1961-ben 510 ezer tonnás szintre csökkent, a következő években viszont 670, illetve 700 ezer tonnát termeltek. Az üzemet egyébként oxigénes lángintenzifikálással 750 ezer tonna évi kapacitásra tervezték, amit 1965-ben túlteljesítettek. Az országban először itt alkalmaztak oxigént az acélgyártásnál. Ennek segítségével - s a kiszolgáló berendezések felfejlesztésével - később megcélozhatták, s el is érhették az 1 millió tonnás éves termelést. Az ózdi Martin rekonstrukció egy sajnálatos árnyoldala volt az, hogy az új kémények acéllemez burkolata megrepedt, s új téglakéményeket kellett építeni. Ennek oka az volt, hogy a pakuratüzelésből származó nitrát-tartalmú füstgázok és a hegesztések zsugorodási feszültségei korróziós folyamatot indítottak el, mert a kémények köpenyét előzőleg nem hőkezelték. A 4 ózdi kohót 1957 és 1962 között korszerűsítő felújítással rekonstruálták. Ebből kettő az acélműi rekonstrukció idejére esett. Ekkor mintegy 300 M Ft-os költséggel megoldották az elegytér gépesítését is. Tarthatatlan állapot volt, hogy 252 dolgozónak fejenként, műszakonként kb. 60 tonna anyagot kellett megmozgatni kézi erővel. A gépesítés után 85 fő lett a létszám. A nyersvas-termelés 1960-ban 328, 1965-ben 433 ezer tonna volt. A növekvő mennyiségű acéltermelés indokolta volna az ózdi blokksor és mélykemencepark mielőbbi fejlesztését, de ez anyagi forrás és engedélyeztetés hiányában évről évre tolódott. Nagyon dicséretes, hogy a hengereltáru-termelés az acélműi rekonstrukció idején sem esett vissza, sőt 5 év alatt, 1965-re mintegy 12%-kal növekedett. (Ekkor 639 ezer tonna volt.) Borsodnádasdon ebben az időszakban nem történt jelentősebb fejlesztés, viszont jó munkájukat dicséri, hogy a 70 ezer tonnás lemeztermelési szintet sikerült 80 ezer tonna/év fölé emelni. A Lőrinci Hengermű legfontosabb termelési feltétele, az anyagellátás biztosításában rendkívül jelentős, meghatározó szerepe volt a kohászati vál-