Dobrossy István (szerk.): Baán István emlékkönyv. A Diósgyőri Vas– és Acélgyár (LKM) története 1944-1988 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 10. (Miskolc, 2001)

A régió vasgyárainak és a magyarországi vasgyárak fejlődése 1956-1968 között

vezetésében a mindennapi beszámoltatás és azonnali intézkedés iskolapéldáját alakította ki. A Durvahengerműi rekonstrukció 575 M Ft-ba került, s a blokksor mellett új bugasor is épült. Bővítették és korszerűsítették a mélykemence-parkot. Ebben az időszakban már erősen növekedett a gyár ötvözöttacél termelése és így a felülettisztítási igény is. Új bugacsiszoló üzem épült először nagyszámú kézi csiszoló géppel, de 1965-ben már üzembe helyeztek egy angol gyártmányú félautomatikus, porelszívással ellátott gépet is. Sokat fejlődött a második ötéves terv időszakában a gyár karbantartása. A felújítási keret adta lehetőséget kihasználva nagyon sok új gépet szereztek. Jellemző volt, hogy abban az időben talán öt olyan gépgyár volt az országban, amelynek gépparkja nagyobb volt az LKM-énéi. A gépek kora átlagosan 7 év alatt volt. A környezetvédelemre - a kor színvonalához, gyakorlatához képest - nagy súlyt helyeztek Diósgyőrben. A gyár és környékének levegője sokat javult a Diesel-mozdonyokra való áttérés, valamint a kemencék és kazánok földgáztüzelése révén. Új torokgáz-tisztító is épült. A szennyvíztisztítás berendezései pedig bővültek. A gyárban rendszeresen 2-3 heti nyereségrészesedést fizettek, 1965-ben pl. 18 napot. A dolgozók több mint 60%-a, mintegy 11 ezer fő vett részt a szocialista brigád mozgalomban, s 4.500 újítót tartottak nyilván. Az Ózdi Kohászai Üzemek számára minden bizonnyal a legkritikusabb és legjelentősebb időszakot jelentették a II. ötéves terv évei. A megkezdett Martin-rekonstrukció 196l-l962-ben érkezett csúcspontjához, ami egyben az acéltermelés mélypontját jelentette, s természetesen kihatott az egész gyár életére, eredményeire. 1961 első napjaiban indult az első új März-kemence, s az év utolsó napjaiban állt le az utolsó két régi kemence. így ezt az évet a „megosztott üzem" korának nevezték. Az Acélmű és a kemencecsarnok kettészakítottsága és a két különböző technológiai eljárást igénylő kemencék üzemeltetése rendkívüli gondokat jelentett. Amíg középen a bontás és az építés folyt, addig a kemencecsarnok két végén az új és még le nem bontott régi kemencék termeltek. Ez nem csak az acélgyártás és az építés munkájára hatott ki, hanem a nagyolvasztókra és hengerművekre is. A rekonstrukció miatt a vállalat 1960 előtti, szinte kizárólagos saját félkésztermék-ellátottsága felborult, és a helyzet 1961-ben tovább romlott. 140.000 tonna öntecset és 64.000 tonna bugát kellett vásárolni, hogy a hengersorok folyamatos anyagellátását biztosítsák. Az új kemencék üzemével kapcsolatban is sok problémával kellett megbirkózni. Nagyon fontos volt a „száraz fenék" technológiára való áttérés. A kiszolgáló üzemrészek beruházási készültsége mindig elmaradt a kemencékétől. Sok volt a hulladékra várás és öntőhelyre várás, de a legnagyobb gondot az üst-hiány jelentette. Ezek hazai gyártását nem lehetett megoldani, az import engedélyezését pedig halogatták. 1961 végén, amikor már 6, sőt 7 új