Czeglédy Ilona - Lovász Emese: Élet a diósgyőri várban - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 7. (Miskolc, 2000)
Lovász Emese KITEKINTÉS A NAGY LAJOS KORI DIÓSGYŐR VÁRÁBÓL - In armis militaribus
saját, három férfinak való fegyverzetét. A szerényebb vagyonnal rendelkező középbirtokosok tulajdonában soha nincs több páncél, 1320 és 1330 között tudunk egy kisnemesről, aki kölcsönpáncélban harcol! Szinte bizonyos, hogy a több emberre való páncélzattal és felszereléssel rendelkező középbirtokosok családtagjain kívül familiárisaik is viselték hadjáratok alkalmával a páncélokat és fegyvereket. Említettük már, hogy egy nehéz páncélos egységhez, amely ekkor három főből állt, és voltaképpen egy páncélos lovag köré csoportosult, a lovagoknak két jó íjászt kellett fogadni a király pénzén. Az íj és a nyíl az egész XIV. század folyamán fontos maradt, csakúgy, mint a könnyű lovasság. Bethlen Gergely lovagnak például a havasalföldi hadjárat alkalmával az íjászok számát és minőségét kellett ellenőriznie. A lovagnak adott ilyen jellegű feladat azt mutatja, hogy bár már régóta a páncélos lovag képviseli az „előkelő" fegyvernemet, a magyar lovag a nyugati társaitól eltérően megbecsülte a keleti eredetű, hagyományos fegyvereket. Figyelemreméltó, hogy a tűzfegyvereknek még nincs szerepe, bár Nagy Lajos uralkodása végén már Magyarországon is megjelent ez a félelmetes hadieszköz: a budai várpalota ásatásai során 1950-ben előkerült egy nyolcszögletű, felül két vasfogantyúval ellátott elsütő szerkezet, amelyet lőporral töltve az ágyúcső hátulsó csatornájába fektettek bele, még a XIV. századból való. A Budai Jogkönyv is említi a XIV-XV. század fordulóján a város fegyvereinek gondozóját, a „püxenmaistert", magyarul tűzmestert. 1360-ból származik egy eddig elhanyagolt okleveles emlék: Lajos király említi néhai Sváb Konrád királyi machinátor visegrádi kőházát. Valószínű, hogy első ágyúöntő mesterünk nevére akadtunk, hiszen a középkorban az ágyút machinának nevezték! A magyar okleveles gyakorlat meglehetős nemtörődömséggel kezeli a lovagok, apródok, familiárisok címzését: az értelmezés bonyolultságáról már legkorábbi forrásaink is vallanak. Szent István törvénykönyveiben a miles kifejezésnek legalább három jelentése van: jelenti a királynál szolgálatot teljesítő katonát, a várjobbágy elődjét. A magánúrnál szolgálatot teljesítő katonát, de a könnyű fegyverzetben harcoló szabadot is, aki viszonylagos gazdagságával kiemelkedik a népből. Ezek a milesek lovas katonáskodásból élő, „főfoglalkozású katonák" lehettek, nem volt még semmi közük sem a nemességhez, sem a lovagsághoz. Krónikáink azonban éppen Szent István idejéből őrizték meg az első lovaggá avatás epizódját: a Koppánnyal vívott csata előtt két előkelő férfi, Hont és Pázmány „német módra" karddal övezte fel Istvánt. Kézai Simon „svábföldi eredetű" páncélos vitézekként említi őket. Nagyjából ugyanezt mondja el a Képes Krónika, megtoldva azzal, hogy Szent István nagy kiterjedésű birtokokkal ajándékozza meg őket. A töredékekből a következő történet áll össze:
