Kiszely Gyula: A Diósgyőri Magyar Állami Vas- és Acélgyár története 1867-1945 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 1. (Miskolc, 1997)
II. A gyár alapítása és a kezdés nehézségei (1867-1872)
pa-(bocs) hengermű, kötegelő, forrasztókemence, buga- és készhengersor. A múlt századi kohászati, ezen belül hengerléstechnikai előismeretek leírása közben célszerűnek tartjuk még elmondani, hogy a kavartvasgyártás hosszú ideig élő „vasfinomító” technológia volt, mely részleteiben számos tökéletesítésen ment keresztül. Ilyenek voltak: direkt széntüzelés helyett gáztüzelés, majd ezen belül regeneratív tüzelés alkalmazása; kettős munkaterü kemencék szerkesztése a teljesítmény növelésére, a hengerlésre kerülő kötegek betétdarabjainak keverése klf. minőségű hulladék, ócskavas darabokkal. Az általában szokványos lágy, inas, szívós minőség mellett a betétanyag Mn-tartalmának növelésével keményebb acélminöségek (pl. sínek) előállítása, füstgáz- kazánok beiktatása a lupaverő gőzkalapácsok és hengersori gőzgépek táplálására. Amivel az eljárás nem tudott megbirkózni, az a kéntelenítés, amely miatt, ha a tüzelőanyagnak és a betétanyagnak nagy kéntartalma volt, akkor az egyébként kiválóan alakítható, szívós és jól hegedő acél ezen jó tulajdonságait elvesztette. Magyarországon a kavaróvasgyártás Diósgyőrben szűnt meg utolsónak, meglepően későn, 1912-ben, amikor már több évtizedes múltja volt a korszerű, folyékony állapotban acélt előállító eljárásoknak. (Siemens-Martin-, Bessemer-, Thomas- technológiák).54 A hengersorok kooperációja, illetve a hengerelt áru gyártásának folyamata, egyben a bocs- és sínsor gyártástechnológiája a következő volt: A kavarókemencéből kivett „vasbocsokat” a 35 mázsás (1 950 kg-os) pörölyön négy- vagy hatszögletű „buckókká” alakították, miközben a salak jórésze kisajtolódott. Ha az alakított darab közben veszélyesen nem hűlt el, azonos meleggel közvetlenül a bocssoron továbbnyújtották. Ha azonban a darab túlzottan elhűlt, azt a forrasztókemencébe helyezték és kellő melegítés után alakították tovább a bocssoron. Itt hét üregen átvezetve vagy a fmomsor részére négyzetes bugává, vagy a sínsor részére nyerssínné hengerelték. A nyerssíneket darabolták, kötegelték (pakettálták), s a forrasztókemencében való izzítás után hengerelték vasúti sínné. A bocssor tehát előalakító munkát végzett, de saját késztermékeként bányasínt és hevedert is gyártott. A sínsor tehát a síngyártáshoz a bocssorról származó lapkákból (nyerssín), valamint hulladék hengerelt vasból és selejtezett sínekből készített kötegekkel indult. A kötegek szelvénye kb. 200x250 mm és minden sínfajtára azonos volt, csupán a köteg hosz- sza változott a gyártandó síntípusnak megfelelően. Egy ilyen kötegelési technológiát a 10. ábrán mutatunk be (10. ábra). Az ismertetett hengerlési technológia szerint a szemcsés töretű lapkák kerültek a sínfejbe a hengerlési alakításkor. Az így nyert sín töretét all. ábra mutatja. A síntöretkép jól mutatja a fej szemcsés és a talp rostos struktúráját, mely az akkori kavartvasból készült sínek jó minőségét jelentette. A szemcsés szövezetü lapkákat a sínfejképzéshez főleg tiszolci származású nyersvasból kiinduló kavartvasgyártáskor kapták. Mint már említettük, a hulladék vasak, selejtsínek, elkopott fejű sínek újrahasznosítása érdekében nemcsak olyan kötegeket képeztek a sínhengersor kiinduló anyagának, mint amilyent a 10. ábra mutatott be, hanem hasonló méretű köteg közepébe 2-3 db hulladékvasat vagy selejtes sínt ágyaztak be. Ezzel természetesen csökkent a friss kavartvasból készült „nyerssín”, azaz előhengerelt lapka szükséglet a kötegek képzéséhez és újraértékesült a hulladékanyag. Ezeket a kötegeket a forrasztó- (hegesztő-) 34 Simon Béla: i. m. l^t. p. -Zsák Viktor: Acélgyártás. Egyetemi jegyzet. 1948. 40
