Kiszely Gyula: A Diósgyőri Magyar Állami Vas- és Acélgyár története 1867-1945 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 1. (Miskolc, 1997)
VII. Az első világháború és az újjáépítés (1913-1933)
A jövőben az állam védelmére a magyarországi nehézipar még inkább rá fog szorulni, mert a dunai államok mezőgazdasági terményeinek az ipari államokban leendő értékesítése csak megfelelő ellenszolgáltatás ellenében fog megtörténhetni, ami előreláthatólag az iparcikkek szabadabb behozatalát fogja eredményezni. Ebből azt a következtetést kell felállítani, hogy mivel a magángyárak sem képesek megélni a maguk erejéből, hanem csak az állam támogatásával, amely állapot a jövőben előreláthatólag még erősebb mértékben fog ellenállni, azért nem volna indokolt, ha az állam a maguk erejéből megállni képes vállalatok kedvéért a birtokában lévő gyárakat feláldozná és az ebből származó társadalmi terheket egészen a közjövedelmekből fedezné.” A továbbiakban a több mint száz oldalra terjedő jelentésben sorra cáfolják Orphanides következtetéseit, javaslatait és végeredményben mint legmegfelelőbb megoldást a két üzem átmeneti korlátozását javasolják.55 A kereskedelemügyi miniszter a vizsgálat eredményeit és a vállalat javaslatait az országgyűlés elé kívánta terjeszteni. Közben 1932 közepén a MÁVAG vezetésében bekövetkezett vezérigazgatói változás az Állami Vasművek helyzetében gyökeres változást eredményezett. Az Állami Vasművek vezérigazgatójává az addig Diósgyőrben az Újgyár néven különvált ágyúgyárban tevékenykedő Markotay Vélsz Jenő mérnök őrnagyot nevezték ki, akinek Gömbös Gyula akkori miniszterelnökkel lévő szoros kapcsolata és együttműködése révén az állami vasművek kérdését véglegesen rendezték. Markotay Vélsz, már mint a MÁVAG vezérigazgatója, részletes felterjesztésben tájékoztatja Gömbös miniszterelnököt a MÁVAG ügyében kialakult helyzetről. Felterjesztését abban a tudatban teszi meg, hogy az új kormány egyértelműen a diósgyőri vasgyártás és a budapesti gépgyártás fenntartása mellett áll, és nem a gyárak felszámolására, hanem továbbélésének megteremtésére vár javaslatot. Vélsz jelentéséből megtudható, hogy a távozó kormánynak sem volt szándékában a gyárakat bezáratni, jóllehet azok sorsát alapos vizsgálat alá vetette. A Kereskedelmi Minisztérium és a Pénzügyminisztérium között a MÁVAG bevonásával folytatott tárgyalások ugyan a kormányválság lezárulásáig nem fejeződtek be, de a tárgyalófelek által kijelölt bizottság minden tagjában az a vélemény alakult ki, hogy a MÁVAG mindkét gyárát - lényegesen lezsugorított méretekben ugyan - de fenn kell tartani. Erre a meggyőződésre a súlyosan figyelembe veendő szociális szempontokon kívül az a tényállás juttatta a bizottság tagjait, hogy a gyárak pillanatnyi vagyoni helyzete és kötelezettségeinek állása szerint azok leállításával évi 9-14 millió pengő megterhelés hárulna a kincstárra, akár 20 éven keresztül is, és a kincstári vagyonnak a gyárakra első része (amit 120 millió pengőre becsültek) teljesen elpusztulna. Ezt a károsodási szintet egy részben leépített, de működő üzem vesztesége semmi esetre sem éri el. A bizottság azt is számításba vette, hogy a diósgyőri „Újgyámak” ellátása szempontjából mind a pesti, mind a diósgyőri MÁVAG-telepre szüksége van. Az „Újgyár” mint láttuk az ágyúgyártásra rendezkedett be, és azt az önállósult ország védelmi képességének kiépítése érdekében mindenképpen fenn kellett tartani. Jóllehet az „Újgyár” is a MÁVAG rendszerébe tartozott: azzal úgy számoltak, mint a kohászattal és gépgyártással szemben álló megrendelővel, amely azonban azoknak állandó és biztos üzletfele. 55 Kiszely Gyula LT. MÁVAG Igazgatóság: szám nélküli felterjesztése a kereskedelemügyi miniszterhez 1932. szeptember 17-én. Ábel Kálmán ny. gyárigazgató gyűjteményéből. 204
