Kiszely Gyula: A Diósgyőri Magyar Állami Vas- és Acélgyár története 1867-1945 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 1. (Miskolc, 1997)

VII. Az első világháború és az újjáépítés (1913-1933)

sem akkor, sem azóta nem létesült. A gyártási technológia korszerű lett, miután 1914. után az utolsó két kavarókemence is leállt és ezzel most már csak öntött, nagysúlyú tüskökből indult a hengerlés - néhány rendhagyó esettől eltekintve - a blokksoron keresztül. A kész hengersorok tehát most már kizárólag blokksori vagy gerendasori hengerelt bugákból gyártották termékeit.

Nem volt azonban a további feladatokhoz a régi hengermű három sorának a meghajtása sem elegendő, sem korszerű. A gőzgéphajtás ideje - legalább is a kész hengersoroknál lejárt. A villamos motorok fejlettsége, gazdaságossága, fölénye ekkorra már vitathatatlanná vált. A diósgyőri durva- (sín), közép- (bocs) és finomsor gőzgépei pedig még kis teljesítményűeknek is bizonyultak az 1910-es évek hengerlési programjához. A csúcsíves előnyújtóüregek, melyeknek oly fontos szerepük volt a kavartvas lapkák ösz- szehegedéséhez szükséges „markoló” hatásukkal, már nem voltak elég termelékenyek és nehéz fizikai munkát követeltek. A blokksorról kikerülő bugáknál mindinkább a szekrényes négyzet- vagy téglalap alakú és a rautás (egyenlő oldalú rombusz) szelvényű nagyobb nyomást és így termelékenyebb hengerlést biztosító bugasori üregezést alkalmazták. Ezeknek azonban 1,3 illetve rautás üregnél kétszeresen nagyobb volt az erőszükségletük, mint a csúcsíves előüregeké.3 Hasonlóképpen növelni kívánták az alakító, formaképző üregek nyomását. A hengersori meghajtás korszerűsítése a régi hengerdében a bocssomál kezdődött. 1913-ban a Ganz Villamossági Rt. felszerelte a Krümer-kaszkád rendszerű 1 000/2 200 LE-s, percenként 107-150 fordulatszámú szinkron hajtómotort és tartozékait. Egyidejűleg nyersöntésű, nyilasfogazású pörgőt és előtét hajtóművet alkalmaztak kormos kapcsolóval. A bocs-sor tehát elektrifíkálva a 70 LE-s eredeti állapotához képest többszörös teljesítményt nyújtott.

Az országos vas- és acélgyártás már 1912 óta sok nehézséggel küzdött, ami az építőipar és magánépítés nagyarányú pangásával függött össze. 1914 elején némileg kedvezőbb kilátások mutatkoztak, azonban a helyzet az év első felében még nem fordult jobbra.

1914. július 28-án Ausztria-Magyarország hadat üzent Szerbiának és ezzel kitört az első világháború. Az általános mozgósításkor a gyár munkásainak tekintélyes része (kb. 1800 ember) bevonult. Ez a munkáshiány később, különösen mikor a hadianyaggyártó üzemeket leterhelték, a megrendelések legyártásában nagy nehézséget okozott. A háborús helyzet elsősorban a lövedékek gyártásában követelt erőltetett tempót, míg a többi üzemben, így a hengerdében a termelés lényegesen csökkent.

Az üzem fejlesztése tovább tartott, megindult a nagyolvasztótelep, az új acélöntődé és a Martin-kohó, a lövedék esztergaműhely építése, ill. kibővítése. Az acélmű 3 db 30 tonnás martinkemencéjét az év elején üzembe állították és ezzel egyidejűleg a Bessemer-acélművet lebontották. A vasöntöde főtraktusát 40 méterrel meghosszabbították. A lövedék sajtoló műhelyben 1910-1914-ig lényeges fejlődés nem volt, azonban a kirobbant világháború hatására a nagymérvű lövedékszükséglet kielégítésére szükségessé vált a géppark bővítése. A bővítéssel elérték, hogy a lövedékgyártás havi 100 000 db fölé emelkedett.

A háború során a fokozódó, főleg hadianyag szükséglet 1916-ban úgyszólván egész éven át minden üzem kapacitását maximálisan lekötötte. A lövedékmühely terme3 Coléi Ernő. A hengerlés alapelvei. Tankönyv. 1928. Simon Béla i. m.

169