Szilágyi Ferenc: Természet oeconomiája (Sátoraljaújhely, 1989)

Utószó

Mint a felvilágosodás korának fia s híve. hisz az emberi fejlődésben, tökéletesedésben (az emberiség még csak mintegy a nyolcvanezredik éve körül jár a föltételezett négyszázezerből), s e fejlődés előmozdítói a „világosítók", részben a szív, részben az elme, a gondolkozás jobbítói. S itt átcsap az erkölcsfilozófiába, a szív jobbítóira adva le szavazatát, hiszen a kifinomult, „rafinált" elme, az ő szavával „a magahitt ész” még követhet el súlvos vétkeket is.

A szív jobbítói közül Mózest és Krisztust emeli ki - az 0- és Újszövetség törvényeivel (bár teljesen elvonatkoztatva a Bibliától: Jézus alakjánál hangsúlyozza is, hogy elmellőzi „eredetét, személyét, tanításait”, de a morálja tárgyára tartozik). A legfőbb törvénynek a szeretet parancsát tartja, s itt a teológus szólal meg ismét (bár Krisztusról szólva nem mulaszt el néhány éles megjegyzést tenni a zsidó-és minden más-papi ortodoxia, iogmatizmus ellen), szinte szó szerint idézve az újszövetségi parancsolatot: „Szeressétek az Istent és embertársatokat!” S ezzel a tanítással zárul lényegében a deizmusba átfordult, mechanikus-materialistának indult fejtegetés, a kor fiziko-teologiájának, egy teológus fizikusnak jellegzetes alkotása.

A fordítás elején Kazinczy pontosan megadja a keletkezés időpontját: „fordítottam Regmecen, 1792.” vagyis írói pályáján beletartozik felvilágosult művei, fordításai: a Hamlet, a Lanassza, a Szókratész Mainome- nosz és az Orpheus sorába. A letisztázást - önnön vigasztalására s nem a kiadás céljával - már budai fogságában végezte. A kiadásra korábban sem igen gondolhatott (bizonyára ezért nem is tisztázta le előbb): ha kiadja, bizonyára névtelenül teszi, mint maga Holmann is; bár egyértelműen deista a munka, de mechanikus-materialisztikus, ateologikus tárgyalás- módja miatt bizonyára még a cenzúrán fennakadt volna, de legalábbis ellenségeket szerzett volna vele magának, ha netán nevével jelenik meg. Mint fontos láncszeme, sőt többé-kevésbé kulcsműve Kazinczy szellemi fejlődésének, mindenképp megérdemli, hogy - csaknem kétszáz évvel elkészülte után-végre közreadjuk.

S a mű után végezetül szólnunk kell kiadásunkról.

Kazinczy fordítását voltaképp a debreceni Református Kollégium Nagyköny vtárában fedeztem föl, 1984-ben, mielőtt még a Kazinczy-iroda- lomból egyáltalában hírt szereztem volna róla s akadémiai könyvtári kéziratairól: a saját kezű tisztázatról s annak későbbi másolatairól. Először ezt az idegen kéztől származó debreceni másolatot akartam közreadni (jelzete: R 613), de megtalálva Kazinczy autográfját, természetesen e mellett döntöttem. Az író saját kezű tisztázata a „Budai papirosaim" kötetében található (MTAK. Mir. RUI. 2-r. 1. sz. 78a-105b). Ennek két későbbi, nagyjából egyidős másolata közül az egyik meg is mondja, hogy „Egészen az eredeti szerint". (MTAK. Mir. RUI. 4-r. 33. sz.). A másolás időpontja „1835. észt. 1 febr.", a másolót N. K. névbetűk rejtik. S hogy itt valóban rejtőzésről van szó, azt igazolja a harmadik kézirat (amely különben csaknem pontos megfelelője az előbbinek): ennek a végén még ott

61