Lázár Olga: Életem szörnyű naplója (Miskolc, 1987)

Délután, amikor a lányok megkérdezték, hogy kerültem haza, elmondtam. Ők is hasonlóképpen jöttek, csak az útkereszteződésnél leszálltak. Az amerikai katonák - akár fehér, akár színesbőrűek — tudták, hogy a volt lágerlakókat segíteni kell és tiszteletben kell tartani őket. Ennek tanújelét nagyon sokszor tapasztaltuk, bárhol, bármerre jártunk. Mindég segítettek nekünk, sohasem kellett kérni, — nem is tettük volna meg. Mindég önként segítettek, ezért hálásak is vagyunk nekik egy életen át.

Egy napon egy amerikai kocsi állt meg a kapunk előtt és kiszállt egy .magasrangú tiszt, két kísérővel. Amikor leültek, elmondta a tiszt, hogy kiküldetésbe jöttek: A parancsnokság egy rendezvényre készül. Méltóképpen akarják megünnepelni a győzelmet és mivel nők nincsenek, minket szeretnének meghívni táncolni. Mi elmondtuk, hogy nekünk nincs hozzá megfelelő ruhánk sem, hogyan menjünk ilyen helyre. Kérdeztem, miért nem hívnak meg német nőket?! Bizonyára boldogan elmennének! Kijelentette, hogy ők a németekkel szóba sem állhatnak, mivel a napokban orvul agyonlőttek egy másik amerikai tisztet a németek. Pedig akkor már béke volt. A németek számára kijárási tilalom van! Különben sem kívánnak ilyen helyre németeket. Kért, hogy menjünk el. Nem számít a ruha, hiszen a fiúk csak katonaruhában lesznek. Kocsival eljönnek értünk és haza is hoznak. ígérik, hogy szeszes ital nem lesz, csak üdítő és édesség, és biztosítanak róla, hogy a fiúk a legnagyobb tisztelettel fognak velünk bánni, semmiféle molesztálásnak nem leszünk kitéve.

összenéztünk, és gondolkoztunk, mitévők legyünk. Visszautasítani nem illett, hiszen 42 km-ről jöttek hozzánk. Látták, hogy tanácstalanok vagyunk. Úgy búcsúztak el, gondolkozzunk rajta. Ők a kocsit elküldik értünk, de ha úgy döntöttünk, hogy nem megyünk el, akkor sem haragszanak meg, tiszteletben tartják döntésünket.

Összeült a kupaktanács és úgy döntöttünk, hogy elfogadjuk a meghívást. A megadott időben egy nagy kocsi megjelent

65