Lázár Olga: Életem szörnyű naplója (Miskolc, 1987)
dig- szótlanul ült az asztalnál és végignézte a Fiúk molesztálá- sát, úgy ugrott föl, mint akit vipera csípett meg. Ti zsidók vagytok? — csodálkozott. Hát Németországban még léteznek zsidó foglyok?! Ő úgy tudta, hogy a németek mindenkit kivégeztek. Nem lesz többé semmi bántódásotok, arról én gondoskodom, hiszen én is amerikai zsidó fiú vagyok. Nagyszüleim német származásúak, akiket szintén a németek irtottak ki. A fiú, akitől alig tudtam megszabadulni, mintha hirtelen kijózanodott volna, úgy csókolta végig kezem és a lábszáramat (szinte szégyelltem magam) úgy kért bocsánatot. A többiek, akik a német társalgásból nem sokat értettek, csak a fiú megváltozott viselkedését látták, azt hitték, megbolondult, de én lefordítottam, hogy mi történt. A molesztáló katona fölállt, odament a tolóajtóhoz, ahol a többi katona várta a fejleményeket, és kijelentette, hogy ide egy katona sem teheti be a lábát. Lefeküdt az ajtó elé (amit becsukott), és kért, hogy mi is feküdjünk le nyugodtan, mert nem kell többé tartani hasonló esettől. A tiszt kiment, és pár perc múlva fölpakolva tért vissza: konzervek, csokoládé és cigaretta került az asztalra, és ő is megnyugtatott, hogy nyugodtan alhatunk. Mi lefeküdtünk, és egy- egy gyertyát meg gyufát fogtunk a kezünkbe, hogy a legkisebb zajra világosságot gyújthassunk. Elég nyugodtan aludtunk, de a fiúk beváltották szavukat, és nem zavartak minket. Reggel viszont mind megpakolva jöttek. Szégyellték magukat viselkedésükért, s így akarták jóvátenni hibájukat. Hamarosan híre futott a hadseregben, hogy magyar zsidó nőket találtak. Egy amerikai újságírónő jött és interjút készített: fényképeket és filmfelvételeket készítettek borzalmas, szinte csontvázhoz hasonló külsőnkről. Ezeket a filmeket küldték ki Amerikába névsorral ellátva, hogy kiket találtak meg és milyen körülmények között. Az újságok is közölték képeinket és nevünket (így talált meg Amerikában élő nagybácsim és nagynénim 59
