Lázár Olga: Életem szörnyű naplója (Miskolc, 1987)

megfogadjuk az öreg tanácsát. A kis élelmet - kincsünket - elosztottuk 13 részre. Mindenkinek jutott egy karika kolbász, meg egy falat kenyér. A fiúktól búcsút vettüíik. Mindegyikünk megmondta az otthoni pontos címét, ha valamelyikünk a véletlen folytán mégis hazakerül, értesíteni tudjuk hozzátartozóit, hogy találkoztunk.

A fiúk velem egy utcába valók voltak, de én azelőtt nem ismertem őket. Ezzel örökre elváltak útjaink.

Mi fölgyalogoltunk a jelzett dombtetőre, ott hagymával bevetett területet találtunk; azt hiszem, mondámon sem kell, hogy nekiestünk, alaposan megvámoltuk a friss zöldhagyma szárát.

Egy pár órai gyaloglás után nagyon fáradtak voltunk és éhesek. A domb oldalán egy vasbeton bunkert fedeztünk fel. Bemenni nem mertünk, de a közelében pihenőt tartottunk, előszedtük a falat ennivalót, amit az öregtől kaptunk.

Alighogy lenyeltük, rettenetes ra-ta-ta-ta. Gépfegyverezés záporába kerültünk; úgy potyogtak mellettünk a golyók, mint a jégeső. Mindannyian végighasaltunk. Még a lélegzetünket is visz- szafolytottuk. Szép küátások — gondoltam —, szabadulásunk előtt fogunk a fűbe harapni. Ahogy így elmélkedtem, tőlünk vagy 50 méterre az úton két jó magas fiú rohan és integet, sőt kiabál valamit idegen nyelven. Érteni ugyan nem értettük, csak a sürgető integetésből vettük ki, hogy menjünk utánuk, mert nagy veszélyben vagyunk és a levegőbe mutatott. Ahogy arréb húzott a gépfegyverezés, mi is futásnak eredtünk a fiúk nyomában. Közben a bunkerből egy SS katona rohant ki, de már útközben dobálta le magáról az SS katonaruhát és ingben futott tovább. Még szerencse, hogy nem abba a bunkerbe mentünk. Mi is először ott akartunk tanyát verni, mert hogy védett hely.

A fiúk a faépület előtt megvártak. Amikor kifulladva odaértünk, gyorsan kinyitották az ajtót és betuszkoltak mindannyiunkat. Amikor kifújtuk magunkat egy kicsit, elmondták, hogy ők is foglyok - franciák. Azért nem értettük a kiabálásukat, mert franciául kiabáltak. Egyébként jól beszéltek németül is.

55