Lázár Olga: Életem szörnyű naplója (Miskolc, 1987)
Megtudtuk tőlük azt is, hogy az amerikaiak fentről gépfegyvereztek, tisztították az utakat az amerikai csapatok részére. Mi ijedtünkben hirtelen azt sem tudtuk, hogy honnan csapódnak a golyók. Fentről láttak egy csoportot, s mit tudhatták ők, hogy mi már egy éve rájuk várunk, mert tőlük függött szabadulásunk! Hajszálon múlott csak, hogy mindannyian búcsút nem vettünk ettől az árnyékvilágtól! A fiúk, látva szánalnas lényünket, kinyitották a speizot: tele’ volt élelemmel. Németek laktak itt előttünk, és gondoskodtak maguknak bőven élelemről. De a mi szerencsénkre elmenekültek. A fiúk óva intettek minket, hogy nagyon vigyázzunk az evéssel, mert agyonéheztetett szervezetnek, ha hirtelen jóllakunk, biztos halált jelent. így elhatároztuk, ha már eddig sikerült, életben maradni, nem veszítjük el a fejünket a sok élelem láttán. Először csak egy kevés főtt krumplit eszünk. A fiúk fát hoztak, tüzet raktunk (igazi asztali tűzhely állt rendelkezésünkre) és hozzáfogtunk a főzőcskéhez. Marcsa volt a főszakács, mivel ő már otthon önálló háztartással rendelkezett. Mindenkinek meg volt a maga reszortja. Egyszer csak a fiúk ujjongására lettünk figyelmesek. Kirohantunk. Hát csodálatos látványban volt részünk. Alattunk az országúton hosszú sorokban kígyózott egy amerikai tanksor. Szinte gyökeret vert a lábunk. Azt az érzést, amit akkor átéltünk, nem tudom papírra írni. Csak az tudja megérteni, aki már halálra volt ítélve és az utolsó percben megmentik. Szabadok vagyunk! Egyre csak ez járt az eszemben, pedig mi még valójában nem voltunk szabadok, hisz fent a dombtetőn senki sem védett minket, bárki végezhetett volna velünk, anélkül, hogy valaki is felelősségre vonta volna. Az izgalomtól már enni sem tudtunk, elfelejtettük, hogy a lábainkon nincs egy darab rész, ahol sebhely ne lenne. Mikor felocsúdtunk, visszamentünk a faházba és folytattuk munkánkat. Estére ünnepi vacsorát készítettünk. A zsidó húsvét első estéjét és egyben szabadulásunkat akartuk méltóképpen megünnepelni. 56
