Lázár Olga: Életem szörnyű naplója (Miskolc, 1987)

Sokan azt hitték, hogy egy pár óra múlva szabadok leszünk. De hamarosan meggyőztek az ellenkezőjéről a németek a Zahl- Appelon. Kiosztották az ennivalót, szokásosnál nagyobb adagot és azonnal útnak indítottak bennünket. Soknak már nem volt cipője, az kapott (hollandi fa klumpát), fapapucsot 3-4 számmal nagyobbat, mint a lába és ebben meneteltek. Nehéz volt, mint a sár.

Első éjszaka 42 km-t tettünk meg, nagy lósolás közepette, reggelre mindekinek csupa hólyag volt a lába, alig bírtunk megmozdulni. Egy füves réten tartottunk pihenőt. Cipőnket ledobáltuk (ha még annak lehetett nevezni) és le akartunk pihenni, de alighogy leültünk, sorakozót rendeltek el. Már csak támolyogtunk a „szent Appelon”, ahol kihirdették, hogy ha szökni merünk, azonnal agyonlőnek.

Nem is lett volna hová szökni. Egy pajtán kívül mindenfelé síkság vett körül minket, a kutyák hamar utolértek volna, mielőtt még észhez térünk. El is voltunk fásulva, már nem érdekelt semmi. A hosszú téli szenvedés kivette minden erőnket. A pajtába tereltek bennünket, itt töltöttük az egész napot, még enni sem bírtunk a kimerültségtől.

Este ismét sorakozót rendeltek el. Ahogy szétnéztünk: sehol egy ház, sehol egy reménysugár. Sötétedéskor újból útnak indították a csoportot. Most már sűrűn álltak a német őrök — nők és férfiak —, és hajszolták az embereket. Puskatussal megmeglöktek egy-egy támolygó foglyot, hogy gyorsabban haladjon. Mi öten összekarolva támogattuk egymást, hogy le ne maradjunk a sorból, mert tudtuk, hogy aki lemarad, azt menthetetlenül agyonlövik, nem sokat teketóriáznak velünk.

A lábunk sajgott, a pokoli hólyagok elfakadtak, ahogy a 34-es lábam ki be járt a 40-es cipőben. Nem hittem, hogy megéljük a reggelt. A fájdalmaktól eltorzult arccal meneteltünk végzetünk felé. Végre hajnalodon! Az eső is, ami közben megeredt, szűnőben volt.

Egy tisztáshoz értünk. Pihenőt tartottunk. Szinte egyszerre

45