Lázár Olga: Életem szörnyű naplója (Miskolc, 1987)
ma ők, holnap mi következünk sorra. Este a szobában csak a két halálraítéltről folyt a szó, nem tudtuk egy pillanatra sem felejteni. Nálunk az a szokás, hogy ha újszülöttet várnak egy családban, az az ég legnagyobb áldása. Itt meg halállal büntetik azt, aki egy új életet akar világra hozni! Másnap a két terhes mamát elszállították, de lényük örökre közöttünk maradt. Nem volt olyan nap, hogy fel ne sóhajtottunk volna: mi van velük, élnek-e még, de ez sajnos egyelőre rejtély marad számunkra. Egyre nagyobb az ijedség és az elkeseredés. Hogy meddig bírjuk még, nem tudom: egyre jobban fogyunk már, lassan csak az árnyékunk fog sétálni. Nem tudunk harcolni az életért, és talán nincs is értelme, hiszen innen úgy sincs lehetőség megszabadulni. Akikben van még élni akarás, azok lopnak. Ha krumpli vagy répa érkezik, nem rest az éjszaka leple alatt WC ürügyén kiosonni és overáljába süllyesztett nyers krumplival reszketve visszatérni. Hogy közben nem szalad-e valamelyik dada (német nő) karjaiba, mert akkor nyugodtan búcsút vehetett volna nem sokat érő életétől... Első időben bunkerrel büntették. Három napra patkányokkal közös pincébe zárták, mellette volt a raktár, ahol krumpli meg répa állt. A fogoly csak azt sajnálta, hogy kést elfelejtett nagy ijedelmében magával vinni (ami pléből készült), hogy legalább egyszer jóllakhatott volna. Én inkább éheztem, mintsem a patkányok társaságában töltsék el akárcsak egy éjszakát is: otthon még az egértől is féltem. A fogoly, amikor kiszabadult, folytatta a lopást, így a németeknek más büntetésről kellett gondoskodni. A lopás egyre elharapódzott. Úgy látszik, az emberek vesztüket érzik, már.nem riadnak vissza a büntetésektől sem! A lopott holmit a speizba (az ágyba) rejtették. Tüzelőt szereztek és megindult a főzőcske. Ilyenkor egy mindég őrt állt a blokkajtóban és ha valamelyik dada megjelent, leadta a vészjelt : gyorsan kereszthuzat, hogy még 40
