Lázár Olga: Életem szörnyű naplója (Miskolc, 1987)
a szaga is eltűnjön. A tüzelőt a kamrából kellett organizálni. Ezért ugyanolyan büntetés járt, mint az élelemért. Hogy az idő jobban teljen, újabb munkához fogtunk, megindult a kosárfonás. A gyárból drótokat organizáltunk és belőle, csinos, szögletes, két fogóval ellátott kosarakat készítettünk. Most már csak az volt a kérdés, hogyan fogjuk hordani, hogy a büntetést elkerüljük. Lassan múlik a tél, és mi még mindég itt vagyunk és ki tudja meddig? Hiszen a többi fogoly hosszú évek óta van rabságban. Eleget hallottuk a lengyelektől, hogy mi még azt sem tudtuk, hogy koncentrációs tábor létezik, amikor ők már évek óta benne sínylődtek. Sokszor eszembe jutott az Auschwitzban eltöltött három hónap, tele borzalmakkal, közöttük egy véres éjszaka, amikor a cigánytábor lakóit elevenen, máglyán égették el. Vörös volt az ég a rettenetes nagy lángtól és az a borzalmas jajkiáltás még ma is fülemben cseng! A szél magával hozta az elevenen elégett hús szagát. Hogy bírta nézni a jó Isten mindezt, nem bírom megérteni soha! Végre tavaszodik! Egy rettenetes tél van a hátunk mögött. Március van. Odahaza hogy vártuk a tavaszt! Itt meg féltünk tőle, nem tudjuk mit tartogat számunkra. Már nem tudunk bízni, hogy valaha még emberhez méltó életet élhessünk! Ma a munkavezetőnk is nagyon ideges volt és ahogy hátramentünk az egyik terembe, nagyon kifakadt. Elmondta, hogy az egyik fia elesett a fronton, a másikról nem tud semmit. Majdnem sírt az öreg. Ne félj, lesz még nektek rendes ruhátok, cipőtök! Haza fogtok kerülni — mondta —, de az én fiamat már nem kapom vissza soha! Ő is észrevette csodálkozásomat és abbahagyta kitörését. Legyintett egyet és folytattuk munkánkat. De szavai ott motoszkáltak agyamban. Mi lehet a nagyvilágban, hogy így nyilatkozott az öreg?! Besütött a napsugár. Sajnos itt a napsugár jobban elkeserít, mert azt hittük, a tavaszt már nem itt fogjuk tölteni. De sajnos, ez nem így történt. Helyzetünk napról-napra romlik. Kétségbe41
