Lázár Olga: Életem szörnyű naplója (Miskolc, 1987)

jjii munii u u— mi i

i

értelme az életemnek. Ha pusztulás van megírva a sors könyvében, akkor pusztuljak el becsülettel!

Talán a férfi megérezte, hogy mi megy végbe bennem, próbált egy-két kedves szót szólni hozzám, de én hirtelen lába elé dobtam csomagját, és kirohantam, sírva. Hédi alig tudott megnyugtatni. Most már végleg összetörtek bennem mindent. Nem tudok már bízni az emberekben! A gyárba többet nem mentem vissza, kint dolgoztam a szabadban.

Ma a Gorilla is megkért, hogy neki is csináljak a kosarakból, így azután egy időre el vagyok látva megrendelésekkel.

Nagy öröm ért ma. Az egyik fogoly férfi, ahogy arra ment, az ölembe dobott egy bakelitből készült fésűt. Ma pedig egy tükröt kaptam az egyik idősebb férfi fogolytól. Beszélni nem tudtunk velük, mert franciák és én csak németül tudok, meg a szláv nyelveket értem: az orosz foglyokkal szoktunk egy-két szót váltani. Én cseh nyelven, a fiúk oroszul, de azért megértjük egymást. Közös a sorsunk és a szenvedésben könnyebben megértik egymást az emberek, sokszor még beszélni sem kell.

Végre megszabadultunk a külső kommandótól! Beválasztottak minket egy gyárba dolgozni. Ez nem valami rózsás. Három műszakban dolgozunk. Az éjszakázás elég rossz, nehezen szokjuk meg 10-től reggel 6-ig (de legalább nem ázunk kint az udvaron).

A gyárterület nagyon hideg és huzatos. Itt fel nem robbant kézigránátokat szedünk szét és ürítjük ki belőle a robbanóanyagot. Egy elég rendes munkavezetőnk van. 40 év körüli lehet, családos ember (Herr Weber). Engem különösen kedvel. Ha valami külön munka van, mindig visz magával: egyrészt mert tudok vele beszélni, másrészt mert nem vonom ki magam semmilyen munka alól.

Egyik nap elmesélte, hogy két fia a fronton van, de egyikről sem tud semmit. Nagyon el van keseredve és már ő sem bánná, ha vége lenne a háborúnak. Akkor mit szóljunk mi? Talán ezért nem komiszkodik velünk, mert neki is van elég bánata távol az otthonától.

34