Lázár Olga: Életem szörnyű naplója (Miskolc, 1987)

ilyet nem veszek a kezembe. Alighogy első ijedségemből fölocsúdtam, jön vissza a nő egy másik német nővel. Elkészültem minden rosszra, de szidás helyett arra kért, hogy még öt darab ilyen kosarat készítsek. Egymásra néztünk, a csodálkozástól szólni sem tudtam. Szólt a nő, hogy jöjjek ki az árokból és menjek utána. Szó nélkül követtem. Kivitt egy félig épült gyárba. Nagy hodályokból állt, szörnyű huzatos hely, oldala nincs. Mondta, hogy itt üljek le és gyártsam a kosarakat. Nem kell árkot ásnom. Téglákból ülőhelyet készítettem magamnak és hozzáfogtam. Egyre szebb kosarak kerültek ki a kezem alól. Sorakozásig bent voltam. Hédiék jöttek szólni, amikor befejezték a munkát.

Napok óta nem jutottam hozzá az íráshoz. Most könnyebb a helyzetem, amióta a német nőket kosarakkal és dobozokkal látom el. Bent dolgozom még mindig a gyár épületében, esőtől védve vagyok és ez nagyon sokat jelent, mert megint szörnyű esőzések vannak. Csak a többiekért fáj nagyon a szívem, hogy kint fagyoskodnak.

Ma, a délelőtti órákban, ahogy készítettem a virágokat, odajött egy német férfi, — kb. 40 év körüli lehetett — és meg- kérdézte, kinek csinálom ezeket a dolgokat. Érdeklődött szüleim után, meg hogy hány éves vagyok. Jóindulatúnak látszott. Nekünk már egy jó szó is elég! Vagy fél órai csevegés után elment.

Alig telt el tíz perc, ismét visszajött és egy csomagot hozott. Szólt, hogy bontsam ki. Két nagy szelet zsíroskenyér, tele kolbásszal megpakolva. Ilyet nem láttam, amióta otthonunkból elhurcoltak. Éreztem, hogy könnyes a szemem. Úgy látszik, még van érzés az emberekben! Ahogy ránéztem a férfire kérdőn, ő mondta, csak fogyasszam el nyugodtan, utána pedig menjek hátra az egyik terembe — megmondta a számát —, ott majd megtalálom.

Úgy éreztem, mintha villám csapott volna belém. Hát csak idáig teljed az emberi jóság. Két szelet zsíroskenyérért adjam el magam?! Még akkor sem, ha tudnám, hogy ez ment meg az éhhaláltól! Akkor a halált választanám. Meggyalázva már úgy sincs

33