Lázár Olga: Életem szörnyű naplója (Miskolc, 1987)

hogy még darabját sem lehetett látni.

Ha meleg volt, csak egy kis nadrágban voltunk, mert nem lehetett kibírni a meleget. Persze csak ha volt nadrág, mert a németek azt fölösleges ruhadarabnak tartották, csak ruhát adtak, de fehérneműt nem. Aki ügyes volt és lopni tudott, az szerzett magának.

Én július 7-én töltöttem be 18. születésnapomat és Marcsa - Hédi sógornője - lopott nekem egy rózsaszín habselyem nadrágot. Mondanom sem kell, hogy sírtam a meghatottságtól. Később egy rongyból melltartót csináltam, és úgy éreztem, hogy teljes a boldogságom.

Marcsa egy másik blokkban volt, a négyesben, őt más trasz- porttal vitték oda, de valakivel cserélt a mi kis blokkunkból, hogy négyen együtt lehessünk. Később csatlakozott hozzánk a kis Magda, és így öten lettünk, pontosan egy sor.

Nappal olyan tikkasztó hőség volt, hogy aki nem volt hozzászokva az erős naphoz, annak mély sebeket égetett a testén, ami iszonyú fájdalommal járt. Szerencsére én mindég napimádó voltam, így ezektől a szenvedésektől megszabadultam. Olyan fekete voltam, mint a szerecsen. Ilyen változatos volt az életünk Felső- Sziléziában.

Az étel ehetetlen volt. Három napig hozzá sem nyúltunk, míg végre kiéhezve enni kezdtünk nagy keservesen. Reggeli: üres fekete, mint a víz, csak színes. Ebéd: valami zöld színű füvek ösz- szefőzve,— semmi íze nem volt. Az orrunkat eleinte befogtuk és úgy próbáltuk lenyelni. Mire megkaptuk az ebédet, már a szemünk kopogott az éhségtől, mert százan ettünk egy tálból és végig kellett várni, amíg sorra kerülünk. Később javult a helyzet, öt emberre jutott egy tál, ami egyik nap evőedény, másnap vécés tál, és újból evőedény. Ez valóság volt a XX. században és nem őrült agyszülemény.

Az egyedüli ehető a vacsora volt 20 dkg kenyér, 3 dkg margarin; ebből hagyni kellett reggelire,— ha közben éjjel el nem lopták. A kenyér, mire megkaptuk, csak 15 dkg lett, mert a

14