Lázár Olga: Életem szörnyű naplója (Miskolc, 1987)
sem voltunk többek... Most már csak az volt a gondunk, hogy mindannyian együtt maradjunk. Ha meghalunk — ami csak megváltás lett volna számunkra —, legalább együtt végezzük ezt a szörnyű életet. De úgy látszik, még nem szenvedtünk eleget. Mi jöhet még — egyre csak ez járt az eszemben. Éjjel elindultunk. Hová visznek, nem tudtuk, csak sejtettük, hogy az útirány Németország. Nekünk már mindegy volt. Itthon sem számíthattunk semmi jóra! Szörnyű napok következtek. A szomszéd vagonban meghalt valaki. De ajtót nem nyitottak, a halott ott maradt utunk végéig. Sokan megzavarodtak. Mások, akik barna vagy fekete hajjal ültek be, mire kiszálltunk, hófehérek lettek. Nincs olyan szókincsem, amivel ki tudnám fejezni mindazt, amin átestünk ezen a hosszú utazáson. • Sokszor úgy tűnt, nem is volt más életem, csak ez a borzalmas utazás, aminek már sohasem lesz vége. Vizet nem kaptunk, amióta beszálltunk, így enni sem nagyon mertünk, hogy ne érezzük a kínzó szomjúságot. Óránk nem volt, az időt a nap állása után tudtuk megállapítani. Az órák utolsó maradványától megszabadítottak a csendőrök. Ha valakin még ékszert láttak, vagy függőt a fülében, azt durván letépték, mondván hogy arra úgysem lesz szükség. WC-t nem ismertünk. Az ott lévő edényeket használtuk és az ablakon keresztül ürítettük ki, közben a szél az illatokat visszavágta. Sokan nem mertek vécézni, mert szégyellték magukat egymás előtt, - inkább kínlódtak. Istenem ha belegondolok, hogy otthon még anyu előtt is szégyeltem levetkőzni, itt meg idegen férfiak előtt üljek WC-re. Nem, ez a megaláztatások teteje. Majdcsak kibírom, inkább nem eszem napokig. Nem tudom, hogy hány napja utazunk. Csak ahogy kinéztem a rácsos ablakon, láttam, hogy a Magas-Tátrában vagyunk. Gyerekkori vágyam volt utazni, világot látni, — „ hát most utaztam,,. Anyuka egyik sógora a Magas-Tátrába való volt. Mindig ígérte, hogy egyszer elvisz oda. Hát most teljesült kívánságom, csak sajnos nagyon szomorú körülmények között. Itt vagyok és 10
