Lázár Olga: Életem szörnyű naplója (Miskolc, 1987)

gyönyörködöm a Tátra szépségében és egy pillanatra elfelejtem, hogy milyen borzalmas körülmények között kerültem ide.Hiába, a csodálatos természet, mit sem tehet az emberi gonoszság ellen.

Ahogy visszaültem, anyu ennivalóval kínált, de enni nem tudtam, torkom összeszorult. Rádöbbentem: rab vagyok, pedig bűnt sem követtem el.

Gyerekkoromban sokszor láttam a rabokat, amint munkára kísérték őket az őrök Balassagyarmaton. Mindig elszorult a szívem: hogyan tudnak rabságban élni, — és most mi is ide jutottunk. Vajon sajnálnak műiket is? Vajon akad egy ember is a földön, aki minket szán rettenetes sorsunk miatt?— töprengtem magamban.

Együtt utaztunk a Pannónia szálloda tulajdonosával. Ök nagyon nehezen viselték el ezt a szörnyű állapotot, hiszen nagyon gazdag emberek voltak. Sohasem hitték, hogy valaha ilyen nyomorúságba kerülnek.

Vonatunk, amely úgy nézett ki, hogy sohasem akar megállni, utunk végére ért. 1944. június 14-én érkeztünk meg Birke- nauba (Auschwitzba), szörnyen elkínozva a vízhiánytól.

A vagonokból leszállva sorakozót rendeltek el. Amerre néztünk, mindenhol csak drótkerítést láttunk. Mögöttünk egyforma fabarakkok. Itt aztán elválasztottak testvért a testvértől, gyermeket szülőktől. így választottak szét minket is anyuéktól. Azt mondták, hogy majd a fürdőben találkozunk. Ennek reményében vonultunk a fürdőbe. A fürdőbe ugyan megérkeztünk, de anyué- kat hiába kerestük, nem láttuk sehol. Akkor még nem sejtettük a valóságot: Őket egészen másfelé vitték. Mi a baloldalra, ők a jobboldalra kerültek.

Amikor megláttuk, hogy szétválasztás van, én anyuba karoltam. Talán itt követtem el a hibát. Még ma is hibáztatom magam! Egy német katona közénk vágott, engem balra lökött, anyut meg jobbra. Mire fölocsúdtam és szétnéztem, kerestem anyut, sehol nem láttam: szinte eltűnt. Talán ha akkor külön megyünk, talán együtt maradtunk volna. Hiszen még olyan fiatal, stramm és szép volt, mindössze 42 éves! Sokkal öregebbek is velünk maradtak.