Lázár Olga: Életem szörnyű naplója (Miskolc, 1987)
Ilyen rettenetes látvány teljesen feldúlta lelkünket. Felnéztem az égre és kerestem az istent. Ugyan hol van ilyenkor? Hogy bírja mindezt végignézni? Mit vétettünk, hogy ilyen keservesen kell bűnhődni? Meddig bírjuk, mit váljunk a németektől, ha a magyar honfitársainktól ezt kapjuk? Jót már nem vártunk. Ilyenkor azt sajnáltam, hogy a kozmetikából nem hoztam egy kis higanyt és végeztünk volna magunkkal addig, amíg együtt voltunk. Egy heti borzalmas élet után újból költözködünk, de talán jobb is, mert itt az élet tarthatatlan, a magyar csendőrök összes tudományukat összeszedték, hogy válogatott kínzásaikat megmutassák. Napirenden voltak az ütlegek.Nagy legények voltak, hiszen az életerős férfiakat elvitték, akik itt maradtak, ügy féltek, ki sem mertek mozdulni a barakkokból. Ocsmány dolgokat műveltek. Ittak, mint a kefekötő. Remélem egyszer, ha van még Isten az égben, megkapják méltó jutalmukat! Szörnyű volt az utolsó utunk. Kétoldalt sorfalat álltak a csendőrök gumibottal a kezükben. Hátunkról lerángatták a még megmaradt holminkat. Aki igyekezett megmenteni, azt az ütések zuhataga érte. Volt akit ott helyben agyonvertek. Egy ember nem számított,— az illető gyilkos elismerést kapott a társaitól! Én anyut csak arra kértem, hogyha a csendőrök el akarják venni dolgainkat, ne ragaszkodjon hozzá, dobja le a földre, ne törődjön vele, majd csak lesz valahogy. Nagyon féltettem, nehogy azok a barbárok megüssék. Szerencsésen, minden baj nélkül beültünk a csupasz vagon aljára, de fellélegeztünk. Kintről hallottuk az ütések zuhatagát és az azt követő jajkiálltásokat. Szörnyű volt. Befogtam mindkét füle, mert azt hittem, rögtön megőrülök. A XX. században, a civilizáció tetőfokán ilyen előfordulhat? Hát emberek ezek? Nem, ezektől még az állatok is különbek! A vagonban olyan sűrűn ültünk, hogy egy gombostűt sem lehetett volna leejteni, az ajtót ránk zárták, mint amikor az állatokat szállítják, lezárt vagonokban. Azt hiszem, az ő szemükben mi 9
