Lázár Olga: Életem szörnyű naplója (Miskolc, 1987)
Il I .1 I I I Il 1 ! i J tüdőgyulladás vet véget életünknek. Anyuék addig elkészítették új otthonunkat. A földre, a porba lerakták a még megmaradt ágyneműt és száraz ruhába bújtattak minket. Elég szellős volt a pajta. Tető ugyan volt a fejünk fölött, de oldalról befújt a szél. Fogunk vacogott, bebújtunk a dunna alá, hogy egy kicsit átmelegedjünk. Elgondolkoztam; így búcsúztunk, ilyen emlékekkel. Magyarországtól és magyar testvéreinktől, akikkel eddig jóban rosszban együtt éltünk. Valóság ez? Létezik ilyen a XX. században? Emberek ezek vagy fenevadak? A gondolataimtól egy fenevad üvöltése riasztott fel. A férfiaknak sorakozót rendeltek el. Szívem összeszorult, torkom sírás fojtogatta. Erősnek kell lennem, bíztattam önmagam, hiszen az őseink olyan sok mindenen mentek keresztül. Eleget tanultam róla a hittan órákon, nekünk is ki kell bírni. Hiszen kiválasztott nép vagyunk, - de úgy látszik, csak a szenvedésekre... t Apu érezte, hogy az utolsó perceket töltjük együtt. Úgy sírt, mint egy gyerek. Hédi édesapjával együtt egy szál ruhában, mint a. többit, még aznap este elvitték őket. Soha többet nem láttuk. így maradt meg emlékezetemben és így látom még ma is. Később hallottam, hogy beszélték a csendőrök, a Sajó parton agyonlőtték és a Sajóba lökték őket. Az igazságot sajnos nem tudom. Védtelenek lettünk: csak öregek, nők és gyerekek maradtak. Ki vagyunk szolgáltatva a fene vadaknak! A mikrofon állandóan szólt. A hangosbemondó név szerint szólította a gazdag zsidókat. Ütötték, verték őket, amíg nem vallottak, hová rejtették értékeiket. Ha vallott, azért, ha nem volt mit vallania, akkor azért verték agyon, — teljesen mindegy volt. Sokan olyat is bevallottak, ami nem is létezett, csakhogy megszabaduljanak az ütlegektől. Agyonverve, úgy húzták ki őket, mint egy kutyát. Akiben még volt egy kis élet, mire visz- szavitték, az is búcsút vett ettől a szörnyű világtól. Talán azoknak jó már, ők letudták... 8
