Marosi Endre: XVI. századi váraink 1521-1606 (Budapest - Miskolc, 1991)

IV. Fejezet. Váraink a török elleni harcokban

lassan felőrölték a védők erőit.

452 A fellegvár középkori, vékony falai nem bírták a most már közvetlenül ellenük irányuló ostromot, ráadásul elfogyott a védők lőpora.

453 Kirajzolódott a magyarországi végvári harcok modellje: a középkori építésű vár nem állja a korszerű tüzérségi és műszaki harcot, az őrség nem rendelkezik elegendő ágyúval és lőporral, elmarad vagy elkésik a felmentő sereg, a réseken át érvényesül a török nyomasztó túlereje. Nándorfehérvár és a környező várak elvesztését követte Péterváradé 1526-ban,

454 majd a mohácsi vereség. Az ország seregének pusztulása után túlságosan megnövekedett a végvárak ellen irányuló fenyegetés, megnövekedett az egyes várak jelentősége. Az elavult várak egyenként nem voltak alkalmasak a török támadás elhárítására. Külön-külön esélytelenül harcoló őrségeik azonban megannyi időre lekötötték az oszmán haderőt, amely csak mintegy két és fél hónapi hadjárati idővel rendelkezett. Az egyes őrségek ellenállásának időtartama összegződött, és a taktikai vereségek összessége akár stratégiai győzelmet is eredményezhetett, mint éppen 1521-ben is, amikor Nándorfehérvár védőinek tartós ellenállása megakadályozta Szulejmán budai hadjáratát. A tartós ellenállásra azonban csak korlátozott esély nyílt, mert az oszmán had ostrommódszerei meghaladták a magyarországi várépítés mindenkori színvonalát. Ezekben a harcokban félelmetes hírre tettek szert a török sereg - gyakorta keresztény zsoldosokból is álló - tüzérei, a topcsik. Ágyúik számát mind a keresztény, mind az oszmán krónikások olykor több százra becsülik. A jelentősebb várak bevételekor alkalmazott ostromtüzérség is több tucat faltörő ágyút foglalt magába. Bevetésükre még az elavult, tornyos várak megtámadásakor is szükség volt, hogy a gyalogsági rohamra alkalmas rést lőjenek a falakon. Pusztán hágcsón indított ostromnak - feltételezve a védők elszánt helyállását - alig volt esélye, mert a létrákon, romokon felfelé mászó katonák fegyverzete, előnytelenebb, harchoz elfoglalt helyzete sokkal hátrányosabb volt, mint a falak pártázata mögött egymást váltó védőké. A réslövő mozsarak lőtávolsága aránylag rövid volt: 50-75 méter. Ezért alkalmazásuk előfeltétele a várfalak megközelítése volt. Már a középkori várak előterét is gyakorta övezte vizesárok, ingovány. Leküzdéséhez szükség volt a tüzérség és a gyalogság együttműködésére. A török sereg nagyszámú, kisebb űrméretű ágyúinak tüzével, közbeiktatott kisebb rohamokkal lekötötte a vár védőit. Ezt a helyzetet használta ki a gyalogság: műszaki tevékenységre is képes katonák átvágták a duzzasztógátakat, levezették a várat övező vízrendszert, vagy azon keresztül földtöltést építettek a falakig.

455 A száraz árkokat földdel, rőzsekötegek behordásával feltöltötték.

456 A védők magassági fölényének kiegyenlítése céljából földsáncokat - az oszmán források szerint: meteriszeket - emeltek.

457 A török harceljárással szemben az adott körülmények között alig lehetett sikerrel védekezni. Miután a középkori - vagy a XVI. századi bástyás várainkhoz nem építettek előműveket, a védők legfeljebb kirohanással akadályozhatták ideig-óráig az ostromlókat.

458 A várárok feltöltését a belehordott rőzse felgyújtásával lehetett meggátolni.

459 A meteriszek vagy az ostromtornyok ellen esetleg a védők is hasonló létesítményekről vehették fel a harcot, vagy felgyújtották azokat.

460 A topcsik tevékenységét jól egészítették ki az aknászok, a lagumdzsik. Megközelítették a falakat, a legfontosabb tornyokat, leástak alapozásuk alá, oda aknát telepítettek, végül robbantással nyitottak rést és utat a gyalogságnak. A lagumdzsik elleni sikeres védekezésnek legalább két feltétele volt: fel kellett fedezni a török aknafúrás helyét, továbbá érteni kellett az elhárításhoz, tehát az ellenakna ásásához és robbantásához. Kellő mennyiségű lőpor, vagy megfelelő szakértelem hiányában a lagumdzsik maguk is eldönthették a harcot.

461 De ha az ellenakna robbant előbb, a támadók esélye csökkent, vagy kudarcba fulladt a roham.

462 Ha tüzérek vagy az aknászok már rést nyitottak a várfalon, akkor lehetett a siker reményében rohamot indítani. Ez a mozzanat mindig jelentős kockázattal és áldozattal járt. Ha például nem volt elég türelem a rés megfelelő kiszélesítésére, vagy az idő előrehaladtával siettetni kellett az ostromot, akkor a keményen helytálló védők esetleg megakadályozhatták a vár elestét.

463 Ha a réslövés elhúzódott, a lerombolt falszakasz mögött újat lehetett emelni.

464 További veszteséget jelentett az ostromlók számára az, ha a megrongált felszakaszt a védők aláaknázták, és akkor robbantották azt fel, amikor a benyomuló törökök már ellepték.

465 Az ilyen taktikai fogások főként az időhúzásra, a török veszteségek növelésére voltak elegendőek.

466 A teljes siker reményében akkor vehették volna fel a harcot a várvédők, ha a tüzérségi harcra kiépített várban elegendő, harcedzett katona, képzett tüzér, megfelelő mennyiségű lőpor és ágyúgolyó áll rendelkezésre. A kedvező körülmények ilyen találkozására azonban alig volt példa XVI. századi várharcainkban. A török had késleltetésén túlmenő sikert legfeljebb abban az esetben remélhettek a várvédők, ha beköszöntött az esős, hűvös őszi időjárás, mint Temesvár első ostromakor, 1551-ben, vagy akkor, ha felmentő sereg avatkozott a harcba, mint az Szigetvár 1556. évi, Sziszek 1593. évi védelme közben történt. A felmentő had összegyűjtése, méginkább alkalmazása azonban legtöbbször megoldhatatlan feladatot jelentett. Még viszonylag kisebb létszámú török erővel szemben is csak elvétve sikerült időben felvonultatni a felmentő sereget. De olyan hadat, amely dacolhatott volna a szultán vezette főerőkkel, csak hathatós