Nováki Gyula - Sándorfi György: A történeti Borsod megye várai az őskortól a kuruc korig. Die Burgen des historischen Komitats Borsod von der Urzeit bis zur Kurutzeit (Budapest - Miskolc, 1992)

Bevezetés

BEVEZETÉS A történelem és a régészet iránti érdeklődés a XIX. század elején megszületett romantikus művészeti és irodalmi irányzatokkal együtt jelenik meg. A Nemzeti Múzeumon kívül még nincsenek más múzeumok, az érdeklődésnek nincsenek szakszerű útmutatói. Az, akiben felébredt a vágy, hogy ebben a témakörben érdeklődjék, vagy kutasson, csak saját képzelőerejére támaszkodhatott. Valamennyien, akik akkor régészkedtek, autodidaktaként tették. A sok próbálkozás és a tévedések sorozata alakította ki lassan a helyes irányt, amiről azonban csak a XIX. század második felében, még inkább a századforduló táján beszélhetünk. Addig nem volt olyan fórum, ahová az érdeklődők fordulhattak volna, szakfolyóiratok is csak a század utolsó harmadában kezdtek megjelenni. Ezért az elsőkről, akik megfigyeléseiket írásban is rögzítették (mai értelemben vett kutatásról még sokáig nem beszélhetünk), alig tudunk közelebbit, többnyire az ismeretlenség homályában maradtak, vagy csak nevüket olvashatjuk. Olyan érdeklődőről, aki csak a várakkal foglalkozott volna, nem tudunk, holott ezek az objektumok mindig is az érdeklődés egyik fő témáját jelentették.l Borsod vármegyei várakról elsőként Anonymus Gestájában, majd jóval később a XV. századi történetíró, Bonfini munkájában olvashatunk, aki Vadna és Sajógalgóc várának huszita-kori ostromáról írt részletesen. Hosszú szünet után, a XVIII. század végén Vályi András könyvében találjuk több várunk rövid leírását (Cserépvár, Szendrő, Diósgyőr, Dédes). 1827-ből érdekes kézirat maradt fenn Fodor Antaltól, aki Istvánffy alapján a dédesi vár történetét írta le, de egyúttal az azzal egy területen lévő Verebce-tető őskori sáncait is felismerte (bár ő még a középkorból származtatta azokat). 1843-ban Brujmann Soma is, nyilván Bonfini nyomán, leírta Vadna és Sajógalgóc várának huszita-kori történetét, a két vár maradványait többször is bejárta és ez romantikus, hangulatos írásra ihlette őt. Az első olyan érdeklődőről, aki már több helyen is felfigyelt Borsod vármegye régi „földhányásaira" (Bükkábrány, Kisgyőr, Igrici határában) Lukács István miskolci ügyvéd személyében tudunk, de csupán egy futólagos említésből.2 1849-ben Miskolc - Bükkszentlászló (Óhuta) - Nagysáncon jelentős kelta pénzleletet találtak, de akkor Miskolcon még nem lévén múzeum, az Bécsbe került. 1851-ben jelent meg Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára című könyve, amely Borsod vármegye sok községénél említi, vagy írja le röviden a várakat. Az adatok összegyűjtésében sok helybeli működhetett közre, nevük sajnos ismeretlen előttünk. Luppa Péter mérnök, aki az egész országot beutazta, 1861ben megyénk felső részét járta be, és erről részletes útleírást adott közre. Különösen érdekesek számunkra az eltűnt edelényi, továbbá a szendrői, vadnai, sajógalgóci és a szomszédos területen állott egykori putnoki várral kapcsolatos adatai, rajzai. A század közepe táján készült az első országos várkataszter, amely sajnos kéziratban maradt, de egészen a legutóbbi évekig ismeretlenül lappangott. Ballagi Aladár és Géza 1866 - 1867-ben két vaskos kötetben állították össze az ország váraira vonatkozó adatokat, pontos hivatkozásokkal. Borsod vármegyéből tizet ismertetnek, a közismert nagyobbakon kívül a kácsi, vadnai, sajógalgóci és a sajónémeti vár is szerepel. Terepbejárást nem végeztek, de munkájuk az addig megjelent irodalom alapos ismeretét tükrözi.3 A Borsod vármegyei történeti-régészeti kutatásoknak nagy lendületet adott Ipolyi Arnold, aki már mint ismert történész-művészettörténész került Egerbe 1862-ben kanonokként, ahonnan 1872-ben a besztercebányai, majd 1886-ban közvetlenül halála előtt a nagyváradi püspöki széket foglalta el. Az egri egyházmegyében tett útjait tudományos kutatásaihoz is felhasználta, Bélapátfalva és Szilvásvárad történetével kapcsolatban említi a környékbeli várakat is. Röviden leírja Bükkszentlászló (Óhuta) - Nagysáncot is. 1868ban Foltiny János szihalmi segédlelkész végzett nagyarányú ásatást a község szélén emelkedő ún. Árpád-vár halmában és a közelében lévő Árpád-kori temetőben, az akadémiai archaeológiai bizottság anyagi támogatásával. Az ásatást feltehetően Ipolyi Arnold is megtekintette, az eredmények kiértékelésébe pedig tanulmány megírásával kapcsolódott be. Ezt 1870-ben a Történelmi Társulat ülésén olvasta fel, ugyanekkor Foltiny az ásatást és a leleteket mutatta be a hallgatóságnak. Ipolyi a leleteket a honfoglaló magyarsághoz kötötte, de Foltiny, helyesen, az őskor jelenlétére is rámutatott. A halom védelmére a vármegye rendeletet hozott, amellyel annak megbolygatását megtiltotta. Ennek azonban nem volt foganatja, végülis 1885-ben egy kereszt elhelyezésével akadályozták meg a további rongálásokat. Foltiny, aki 1876-ban már Bükkábrányban segédlelkész, távolabbi környéken is régészkedett. így pl. tudunk arról, hogy a novaji „halmon" is gyűjtött tárgyakat, Ároktő, Szihalom és Besenyő között pedig a „Csörsz-árok" vonulatát kutatta. Az adatok forrásait lásd az egyes várak leírásánál. Ebben a fejezetben csak az ott nem szereplökre hivatkozunk. Lukács 1.1847. Ballagi A.-Ballagi G. 1866-1867. A kéziratra Bánhegyi A. hívta fel a figyelmünket.