Borsod-Abaúj-Zemplén megye hon- és népismerete. Tanári segédkönyv (Miskolc, 2004)

Borsod-Abaúj-Zemplén megye története (Bodnárné Moldován Éva, Somorjai Lehel, Tóth Péter)

északon a későbbi Szepes vármegye déli része, nyugaton a gömöri Pelsőc és tartozékai (köztük Csernek is), keleten a később abaúji Jászó, Bakta és Léh. Vármegyévé szerveződésének előzménye, hogy — amint az más királyi uradalmak esetében is megfigyelhető - a XIII. században, de főleg a tatárjárás után az uralkodói adományok útján nagy birtoktestek kerültek belőle magánkézbe. Egy 1272-ben kelt oklevél nevezi először vármegyének (és utoljára királyi magángazdaságnak), s ugyanez az oklevél említi először az ispánját is — így létrejötte szinte évre pontosan megállapítható. Ezzel egy időben alakulhatott ki a tornai főesperesség is, amely a XIV. század derekán területileg megfelelt az addigra már megkisebbedett (de Jászót és Szepsit még mindig magába foglaló) Torna vármegyének. Az így létrejött királyi vármegyerendszer a XIV. század elején adta át helyét a keretein belül megszerveződő nemesi vármegyéknek. VÁRMEGYÉINK AZ ÁRPÁD-KORBAN Amint arra már utaltunk, a honfoglaló magyarság megyéink területén szláv és esedeg avar lakosságot talál. Életmódjának megfelelően elsősorban a sík területeket, a folyóvölgyeket szállta meg. E területek eredetileg — a későbbi nemzetségi hagyományokból következtethetően — a magyarokhoz Etelközben csatiakozott kabar törzsek szállásföldjei lehettek. A honfoglalást, majd az államalapítást követő évtizedekben a betelepítések eredményeként más népek is megjelentek a területen. A Tisza, a SajóBódva és a Bodrog menti területeken besenyő töredékek letelepedéséről tudunk, latin eredetű telepesek érkezésére falunevek (Tállya, Olaszi) utalnak, a németek pedig például Abaúj vármegye középső részén ispánsággal, azaz valamennyire önálló igazgatással rendelkeztek. De elvétve említenek az oklevelek cseheket, horvátokat és oroszokat is. A Szent István által véghezvitt államszervezést követően megyéink területén is a királyi birtokok kerültek túlsúlyba, a régi nemzetségi szállásföldeknek csak kisebb része maradt az eredeti birtokosok kezén. A XI. századtól már számolhatunk új világi birtokosokkal, akik elsősorban királyi adományból tettek szert jószágokra. Mellettük megjelentek az egyházi birtokosok is, akik egyformán részesülhettek királyi és magánföldesúri birtokadományokban. Az így kialakult birtokszerkezet a XIII. század elején, a II. András által meghirdetett „nova institutio", azaz új rend -