Mikrotörténelem: vívmányok és korlátok. A Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület 1999. évi miskolci konferenciájának előadásai - Rendi társadalom - polgári társadalom 12. (Miskolc, 2003)

Munkája módszertanilag két részből áll. Egyrészt elemzi azt a hatást, amely révén a „cadres" fogalom olyan természetesnek tűnik a franciák számára. Ez statisztikai források kritikai elemzését is jelenti.

7 Másrészt rekonstruálja a „cadres" történetét, nem a csoport képviselői által megalkotott genezisét, hanem azt a folyamatot, amelyben a csoport intézményesült és objektiválódott rnint társadalmi küzdelmek eredménye. Bemutatja, hogy mérnökök egy csoportja, akik azonos képzéssel rendelkeztek, miképpen kezdték a „cadre" képet kidolgozni az 1930-as években egy egyszerre szakmai és vallási szervezet keretében. A későbbiekben ez a kezdeti mag egy olyan pólussá vált, amely vonzerőt tudott kifejteni különféle, eltérő jellegű csoportokra, amelyek - saját csoportreprezentációs instancia hiányában hajlottak magukat káderként felismerni. A '30-as években a szociális katolicizmus perszonalista filozófiája tette lehetővé, hogy e csoportok egyszerre egyesüljenek az anonim kapitalizmus és a mrmkásmozgalmi kollektivizmus elleni küzdelemben a középosztály jelszava alatt. A cél ezáltal egy harmadik erő létrehozása volt a munkásosztály és a kapitalisták között. Ugyanezen időben a főnök-alkalmazott viszony átkerült a magánszférából a közszférába. A „cadres" reprezentáció kidolgozói helyet követeltek a „cadres"-oknak a munkaviszonyokat illető különféle egyeztető fórumokon a munkaadók, a munkások és az állam képviselői mellett. Az intézményesülésnek ezt a fokát sikerült elérniük a Vichy rendszerben, és ez nem vált semmivé a háború utáni időkben sem. Sőt a munkavállalói és munkáltatói érdekek összeegyeztetésére létrehozott (régebbiekből átalakított) intézményekben a „cadres"-ok mindig helyet kaptak. A csoport intézményesülése a nyugdíjrendszer létrejöttével vált teljessé. Az ennek érdekében vezetett agitáció nyújtotta azt az eszközt, amely révén a potenciális „cadres" mobilizálódása elérhető volt. Ez biztosította a minimális csoportkohéziót. Az egyszer már kialakult csoportreprezentációt az sem ingatta meg, hogy az '50-es években ideológiai szempontból levált a katolicizmusról. Ebben - a most csak nagyon elnagyoltan bemutatott - elemzésben a „cadres" csoportja nem úgy jelenik meg, mint egy kvázi természettől adott dolog, mely közvetlenül a társadalmi munkamegosztásból levezethető, és nem is úgy, mint valamely a közös kultúrában 7 Itt támaszkodhat a francia statisztikai nómenklatúrarendszer történetének elemzésére: Alain Desrosières: Éléments pour l'histoire des nomenclatures socio-professionnelles. Pour une histoire de la statistique. Tome 1. Paris, 1997.