Miskolc az ezredfordulón (Miskolc, 2002)

III. 2000. és 2001. fontosabb rendezvényei, írások Miskolcról - Kobold Tamás: Emlékezés 1848. március 15-ére és Petőfi Sándorra

szavamra... dalom, viharodnak előjele, forradalom!", aid 1848-at, mint a népek hajnalcsillagát üdvözli, 1948 nyarán már tisztán látja, hogy a harc a világszabadság helyett az ő maroknyi népének fennmaradásáért fog megindulni. A forradalmi romantizmus általános emberiből lángoló nemzetivé alakult. Petőfi felébredt a világszabadság fellengős álmaiból és teljes frissességében, valójában ott áll megint a Kis-kunság földjén, a hazai talajon, melyet a valóságban soha el nem hagyott. Republikánus érzelmeit ezután sem tagadja meg, ezután is ír általános forradalmi eszmék támogatására verseket, de erkölcsisége és tiszta géniusza nem itt van többé érdekelve. Altalános forradalmi költészete nem lebeghet többé az „Egy gondolat" eszmei magasságában, mióta a haza veszélyben van, mióta meghordozták a véres kardot - nem a világszabadságért, a nagy testvériségért, hanem a nemzet, a haza védelméért. Zrínyinek, a költőnek és grófnak volt a jelszava: „Ne bántsd a magyart". Ez most Petőfié lesz, a „világszabadság" iménti dalnokáé. Míg a szenvedélyek csak a pozsonyi országgyülésen és a pesti kávéházakban gomolyogtak, addig a költő is szabadon csapongott a világűrben, a világszabadság fantáziáiban. De már március tizenötödikén a magyar az, akit talpra akar állítani. Jól jegyezzük meg: talpra állítani, fegyverbe hívni, nem lefegyverezni, nem pacifistává tenni. Jellasics közeledtére kijelenti: „tényező leszek az ítéletnek ama véres napjain, midőn e nemzet elégtételt vesz megtiprott jogaiért, fölrúgott becsületéért." A haza veszedelemben Petőfi mást nem érez, mint a haza veszedelmét, a magyarság pusztulását. Ennek egyik legszebb példája a következő idézet: „A Kárpátoktól le az Al-Dunáig, Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar! Szétszórt hajával, véres homlokával Áll a viharban maga a magyar. Ha nem születtem volna is magyarnak, E néphez állanék ezennel én, Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb Minden népek közt a föld kerekén". Nem kísérhetjük végig e magyarság szeretettől lángoló líra alkotásait a hősi halálig - a „Búcsú"-t, melyben szép ifjú hitvesétől, szíve szerelme, lelke, életétől búcsúzik, mert hazájáért készül vérét ontani, hazájáért indul véres viadalba, a „Székelyekhez", a „Hány hét a világ", a „Nemzethez", az „Ismét magyar lett a magyar" címűeket, s még annyi mást? Mindezekben jellemző az a tettrekész, cselekvő, harcias, hazafias kifejezésmód és gondolkodás, amely magában foglalja mindazt, amiket „barbár militarizmus" és „elavult sovinizmus" címen szeret elátkozni a mai világ. A