Miskolc az ezredfordulón (Miskolc, 2002)

III. 2000. és 2001. fontosabb rendezvényei, írások Miskolcról - Kobold Tamás: Emlékezés 1848. március 15-ére és Petőfi Sándorra

nemzeti becsületet emlegeti, a nemzeti méltóság sérelméért kész véres harcra kelni. A nemzeti szolidaritás minden egyéb meggondolást elűz tőle, amikor a magyar föld integritását kell megvédeni. Nincs többé rabszolga és űr, csak magyar és nem magyar és minden magyar az ő embere és minden nemmagyar az ő ellensége. Nincs szó kiegyezésről, sem kompromisszumról, sem a nemzetiségeknek engedmények által történő leszereléséről. A világforradalomért hevülő merev politikai szemléletű ember visszatér a történelmi nacionalizmushoz és fölveti a kérdést: ki légyen úr itt, az ezer éven át magyar földön? E kérdést a „haza és szabadság" nevében dönti el ekképpen: „E földön legyen úr a tót vagy a német? E földön, hol annyi vitéz magyar vérzett?... Nincs itt urasága, csak az egy magyarnak, S kik a mi fejünkre állni akarnak, Azoknak mi állunk feje tetejére...". Ugyanaz a költő, ki talán e sorokkal egyidejűleg írta a gyönge László királyokat kigúnyoló verseit, hogy republikánus érzelmeinek propagandát csináljon velük, ugyanakkor fenntartás nélkül azonosítja magát nemcsak a saját magyar nemzedékével, hanem az egész „vitéz magyar" történettel, a „dicső magyar hazának" a doktriner világforradalmi elvek szerint annyira megvetendő ezeréves történetével! Nincs tehát okunk húzódozni Petőfinek kétségtelen el nem tagadható világforradalmiságától. Ellenkezőleg, ha magyarok vagyunk, csak büszkék lehetünk rá, hogy ez a nagy költő, ki a világforradalomnak, a szabadságra törő rabszolganépek világ-szolidaritásának legszebb himnuszait írta, magasztos álmaiból magyar földre tért vissza és magyar földön, újra megtalálva a „Cserebogár" altatódalát, a magyar hazáért áldozta boldogságát, ifjú életét. Benne a magyar föld nagy költőt ajándékozott a világnak, anélkül, hogy ő maga, a szülőanya, elvesztette volna fiát. Petőfi világforradalmisága mögött az ő legyőzhetetlen, mindenen átgázoló cselekvési akaratán kívül ugyanaz az egyetemes humanizmus van, mint például Széchenyi Istvánnál. Mindketten a magyar talaj emberei, de nem merülnek el a magyar porban, hanem erős és ép erkölcsi érzékkel fogják fel a magyar nemzetiséget, mint az általános emberiség, humanizmus egyik szerves részét, elmaradhatatlan kiegészítő színét. Széchenyi ki akarja művelni a magyar lelket, hogy abból az emberi léleknek legszebb példánya, illatos virága legyen, mert érzi, hogy a magyarból lehet és kell valami nagyot, szépet és dicsőt csinálni. Petőfi rövid életét a nagy realitások: szülőföld, család, szerelem, haza foglalták le, ezek mellett csak egy rövid korszakában tűnnek fel általános humanisztikus kapcsolatok, a világforradalmi ideák. És jön az utolsó, a tragikus és dicső nagy valóság, a haza földjéért való vérontás, s ekkor a mér-