Miskolc az ezredfordulón (Miskolc, 2002)

III. 2000. és 2001. fontosabb rendezvényei, írások Miskolcról - Kobold Tamás: Emlékezés 1848. március 15-ére és Petőfi Sándorra

Emlékezés 1848. március 15-ére és Petőfi Sándorra KOBOLD TAMÁS Tisztelt Honfitársaim! Miskolc város Polgárai! Dicső napokra, egy forradalom és egy bukásában is felemelő szabadságharc kezdetére emlékezünk. A mai ünnep számunkra, miskolciak számára azonban rendhagyó, mert nem csak a 152 évvel ezelőtti eseményeket, a magyar nemzet dicső napjait jöttünk ide felidézni, hanem a megújult teret avatni a lánglelkű költő, hazafi és magyar tiszteletére. Mindazok tiszteletére, akik életükkel és halálukkal bizonyságot tettek szeretett magyar hazánk mellett. Március 15-e olyan ünnep, amellyel minden magyar azonosulni tud. Erezzük egy nemzet összetartozását, magunk mögött tudva azt a szellemi erőt, amelyet a márciusi forradalom nagy alakjai adtak a magyarságnak. Nincs senki e hazában, aki ne véste volna agyába, szívébe 1848. március 15-e szívet melengető történetét. Ezt a történetet ismerjük: Petőfi és társai március 14-én elhatározták, hogy másnap érvényt szereznek a 12 pont első pontjának — engedély nélkül kinyomtatják „a nemzet óhajtásait" és a Nemzeti dalt. A nyomda tulajdonos Landerer, a cenzúra elfogadója és tisztelője adott történelemformáló ödetet a tétova fiataloknak. „Foglaljanak le egy sajtót" mondotta, s ezzel kezdetét vette mindaz, amire másfél évszázad után a magyar történelem egyik legdicsőbb korszakaként emlékezünk. Mai megemlékezésünk, ünnepünk középpontjában Petőfi Sándor áll, akinek magyarságánál izzóbb tűz ezer év óta nem lángolt magyar földön és nincs is abban semmi kétség, hogy a mai ünnep akkor is eléri célját és megszerzi a nemzet egészének az — erkölcsileg szólva — tiszta pillanatot, ha Petőfit kizárólag, mint magyarságunk hőforrását, a haza- és szabadságszeretet ritka szépségű típusát ünnepeljük. De éppen az egyéni nagyság, a hősök tiszteletének érdekében követeli tőlünk, hogy ne tipizáljunk, ne általánosítsuk az ünnepelt nagyságot, ne vagdaljuk szét lelkét mellőzhető és szükséges részekre, az utóbbiak közé azokat sorolva, melyek az adott pillanatban, saját céljainkra megfelelőnek látszanak. Ha valóban kötelességünknek tartjuk az adott emberi, halhatatlan lelket megbecsülni, nem követelhetjük többé magunknak azt a jogot, mint az előt-