Emberelődök nyomában. Az őskor emlékei Északkelet-Magyarországon (Miskolc, 2001)
HARMADIK RÉSZ AZ ŐSKŐKOR ÉSZAKKELET-MAGYARORSZÁGON
fentebb már szóltunk erről - két moustéri kultúra hagyatékait is megtaláljuk. Közülük az egyik különösen régies karakterű (IX. tábla). Kőeszközeiket még levallois jellegű technikával készítették (IX. tábla 3a-3b, 5a-5b) és főként vörös porfirinből. Ez a meglehetősen rossz minőségű nyersanyag a Garadnavölgyből, vagyis közvetlen közelből származik. Nem kellett érte messzire merészkedni és elhagyni a védelmet nyújtó magasabb hegyvonulatokat. E vélhetően neandervölgyi népcsoporthoz tartozó kultúrával egyidőben - a szomszédságban - a szclctaiakon kívül aurignaciak és gravettiek is éltek. A nehézkes kőlándzsával (IX. tábla 3a-3b) és a távoli őskőkor típusait idéző kőszerszámokkal (IX. tábla 12.) felszerelt népesség a korabeli élenjárókkal szemben alighanem valamiféle élő kövület benyomását kelthette... Fejlett-Szeleta-kultúra Északkelet-Magyarország legnagyobb érdeklődésre számot tartó, késői-paleolit régészeti-őstörténeti kultúrája a Bükki-Szeletai. Úttörő kutatóink 1909 után, amikor az ősrégészeti ásatások a Dunántúli-Középhegység barlangjaiban is megindultak, a legtöbb lelőhelyről levél alakú kőeszközös iparokat mutattak ki, amelyeket egységesen a magyarországi Solutréi-kultúrához soroltak. Ennek előbb három, majd négy fejlődési fokozatát különböztették meg a bükki Szcleta, a Büdös-pest-barlang és Puskaporos-kőfülke, valamint a gerecsei Jankovich-barlang leletanyaga alapján. A Solutréen helyett a cseh Frantisek Prosek javasolta először a Szeletai elnevezés bevezetését 1953-ban 145 . Ettől kezdődően mindinkább elterjedt és az 1960-as évekre általánosan elfogadottá vált a Dunántúli- s a Bükki-Szeletai megkülönbözetése és új elnevezések használata. Az 1960-as, 70-es és 80-as években fokozatosan kirajzolódott Közép-Európa paleolit fejlődésének sajátos útja, s ezzel együtt megfogalmazódott az igény az e térségeken élt őskőkori kultúrák származási és fejlődési kapcsolatainak a tisztázására. Különösen vonatkozik ez a levélalakú eszközöket készítő középső- és felső-paleolit iparokra. Ezek KözépEurópában szélesen elterjedtek. Uralkodó jellegük már a német Gisela Freund Die Blattspitzen des Paläolithikums in Europa (A levélalakú lándzsahegyek Európa paleolitikumábany M " című müve 1952-es megjelenésétől elfogadottá vált. Előbb ezek eredetét a helyi moustéri műveltségekben, majd az 1960-as évek végétől mindinkább a már korábbi fejezetünkben említett Közép-európai micoquienben keresték. 1973-tól Gábori-Csánk Veronika a Dunántúl-Szeletait Jankovichien vagy Jankovich-kultúra néven különítette el, és a dél-német területek micoquien iparaival hozta származási kapcsolatba. 147 Ezt követően Gábori-Csánk a Szeleta-kultúra elnevezést csak a dunántúlitól függetlennek tekintett bükki körre kívánta fenntartani. Korábban Vértes László ezt az ipart a helyi, suba-lyuki moustérienből vezette le. Hipotézisét azonban az 1970-es évektől mind több bírálat érte. 1983-ban a szerző leírta a középső-őskőkori Bábonyi-kultúrát, amely megoldást nyújtott a Bükki-Szeleta-kultúra eredetének magyarázatára. 1991-ben a magyar őskőkor-kutatás miskolci születésére rendezett emlékkonferencián tartott előadásában javasolta a Bábonyi- és Szeleta-kultúra elnevezések összevonását, és négy fejlődési fázis - Bábonyi, Korai-, Fejlett- és Solutréen jellegű (Solutroid)-Szeletai - megkülönböztetését. 148 145 Prosek F. 1953. 146 Freund, G. 1952. 147 Gábori-Csánk V. 1973. 148 RingerÁ. el al. 1995.. 27-30.p.
