Emberelődök nyomában. Az őskor emlékei Északkelet-Magyarországon (Miskolc, 2001)
HARMADIK RÉSZ AZ ŐSKŐKOR ÉSZAKKELET-MAGYARORSZÁGON
Az öskörnyezettani viszonyok sajátos alakulása a középső-paleolitikumon belül három időszak megkülönböztetését teszik célszerűvé, méghozzá mai korhatározási ismereteink szerint 130 és 72, 72 és 60, továbbá 60 és 40-30 ezer évvel napjaink előtti határokkal. A középső-őskőkor idősebb szakaszában 130 és 72 ezer év között a szélesebb értelemben vett utolsó interglaciálisban - amikor ugyan esetenként lehűléssel tarkítva, de általában meleg vagy hűvös mérsékelt éghajlat uralkodott - hat-hét régészeti kultúra emlékei ismertek Borsod-Abaúj-Zemplén megyéből. Ezek egy része bifaciális ipar. Ilyen a Bábonyien és a Korai-Szeletai. Nem kétoldali megmunkálású néhány Moustérien változat. Rajtuk kívül az ún. Taubachien bír elsőrangú jelentőséggel. Bábonyi-kultúra 1983-ban jelentette meg az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Régészeti Intézete a szerző értekezését a Bábonyi régészeti kultúráról. Az új középső-paleolit ipar nevét Sajóbábony településről kapta, ahol leggyakoribb előfordulása és egyben leggazdagabb lelőhelye található, a Méhész-tető. A kultúra emlékei - egy-két korábban is ismert, de el nem különített barlangi lelet kivételével - új szabad ég alatti lelőhelyekről származnak. Olyanokról, amelyeket nagyrészt az 1960-as évektől végzett rendszeres terepbejárással sikerült feltérképezni. A Bábonyi-kultúra kőszerszámai első pillantásra a Bükki-Szeletaival mutattak rokonságot. Számos technológiai és formai sajátosságuk azonban arra utalt, hogy a KoraiSzeletainál is idősebb középső-paleolit iparról van szó. Az új kultúrával kapcsolatban az egyik legalapvetőbb kérdés éppen az időrendi meghatározása körül merült fel. E tekintetben először a hagyományos technológiai-tipológiai módszer nyújtott segítséget. Minden őskőkori iparra jellemző, hogy milyen nyersanyagokból, milyen technikával, milyen típusú kőszerszámokat dolgoztak ki, s ezek milyen arányban fordulnak elő benne. Nos, ami a nyersanyaghasznosítást illeti, a bábonyiak is előnyben részesítették a Szeleta-kultúra kedvelt nyersanyagát, a zöldesszürke színű üveges kvarcporfírt és egy másik kovaváltozatot, az ún. korláti hidrokvarcitot. Tudni kell azonban, hogy a nyersanyagok önmagukban - ritka kivételtől eltekintve - nem határozták meg sem a kőeszközkészítés technológiáját, sem az eszközök formáját. Ezek alapvetően a hagyománytól függtek. A Bábonyi-kultúra a bifaciális középső-paleolitikum tradíciójához tartozik. Az eszközök túlnyomó része szilánkból készült, mint a középső-őskőkorban általában, de az egyoldalon megmunkált típusok mellett jelentős számban fordulnak elő bifaciális szakócák és levéleszközök is. A szakócák között különösen érdekes a körte alakú micoquien típus, valamint a háromszög és a szív alakú szakóca is. E típuskört kiegészítik a szakócakések. Mindezek a jellemzők a középső-paleolit Micoquien-kultúrába sorolták a Bábonyient (III-IV. tábla). Ez a kiterjedt kulturális tömb Franciaországtól a Volgáig húzódott, nagyjából a mai mérsékelt éghajlati öv szélességében. Leírója, Gerhard Bosinski, a Kölni Egyetem professzora három nagy földrajzi egységet különböztetett meg — a Nyugat-, a Közép- és a Kelet-európai micoquicnt. A kultúra fejlődése az utolsó interglaciálistól az alpi würmi eljegesedés közepéig tartott. Dél-Németország területén négy egymást követő fokozata ismert: a Bockstein, a Klausennische, a Schambach és a Röhrshain csoport. Időben előrehaladva ezekben egyre kevesebb szakóca, s ugyanakkor mind több levéleszköz és felsőpaleolit eszköztípus jelentkezik. Ezt a fejlődést tetőzi be a következő, már a középsőRingerÁ. 1996.