Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

annyi, amennyit esténkint a hírlapokból Ilonka felolvas. Csuda, hogy írni még mindig tudok; igaz, hogy legtöbbször magam sem tudok eligazodni rajta. A múlt napokban három igen elismerő, szinte hízelgő levelet kaptam. Egyet az előttem személyesen teljesen ismeretlen gróf Nyáry Tamás írja Pozsony megyéből, rendkívüli hálás köszöntéssel azon levelemért, melyet neki felkérés folytán küldöttem. Egy levelezőlapon Ernuszt Kelemen A Megváltó című költeményemért magasztal, mondván: „micsoda koponya! micsoda szív! egész ember". A harmadikat, a legkedvesebbet és legértékesebbet Kozma Andortól kaptam. Hozzá küldött ünnepi költeményemet, Arany bölcsőjét szinte elragadtatással magasztalja. E nagyon meleg elismerésben bizonyosan része van azon személyes rokonszenvnek és szeretetnek, mellyel ő engem sok-sok év óta megörvendeztet, s melyet én is teljes szívem szerint érzek és viszonzok őiránta. A most élő költői nemzedék sorában bizonyára ő a legelső, legtekintélyesebb költő. Ugy nézem ezt a mostani rettenetes háborút s az azzal egybefüggő gyötrelmeket, mint valami általános szellemi földrengést, melyet egy kimagyarázhatlan erő hozott kitörésre az emberiség mélységeiből. Mi a célja vele? Mi lesz az eredménye? Titok előttünk. így kellett történni, mert elkövetkezett most a végtelen időnek kimért sorozatában. Az általános fejlődésnek és haladásnak ez is egyik stádiuma. Véres akadályokon keresztül a béke áldott mezejére. Sohasem tudom én bevételeimet és kiadásaimat, mint régen, kiegyenlítőleg, helyesen elszámolni. Több-kevesebb hiány, különbözet mindig van. Most is szinte kétszáz korona volt. Az öregség feledékeny, rossz számadó. Miskolc 1917. január 24. Az időjárás néhány nap óta kedvezőre fordult. Száraz, derűs, fagyos hideg lett. Most már csak meleg takaró, jó nagy hó kellene a megfagyott földre. Most reggeli kilenc óra, és oly világos, napfényes, hogy végre írhatok is. Olvasni is lehetne, ha a szemem is a megvilágosodott időjárással tartana. De sajnos nem úgy van! Még a villanyfénynél is csak sor szerint betűzgetek. Tegnap az a följegyeznivaló intézkedésem történt, hogy régi rokonszenvem, tiszteletem és szeretetem emlékéül az X. család négy serdülő gyermekének négy darab száz koronás betétkönyvecskét küldöttem. Nincsenek rászorulva, de engem az érzés sürgetett, hogy ezt tegyem. Különös megrövidülésem nélkül tehettem, mint azt a többi jót is, amit többé-kevésbé most is többfelé teszek. Végrendeletemben is ily irányban intézkedtem. A magam becslése szerint százezer koronát meghaladó érték marad utánam. Ebből mintegy 15-16 ezer korona megy jótékony célú és magánhagyományokra, a többi a két elhalt nőtestvérem utódaié. Ugy folytatom életmódomat, kiadásaimat, hogy szükségemre, jótékonyságomra elég legyen az az összeg, melyet nyugdíjamból (2.688 K), tőkepénzem kamatjából és kevés értékpapíromból évenkint kapok, ami körülbelül hétezer koronára tehető. Tőkepénzemet csonkítani, ha csak elkerülhetem, nem akarom. Takarékosság juttatott ennyire, s ez most is irányadóm. Mondhatnám nyugodtan, gond