Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

melyek szívesen látják, sőt talán szükségesnek is tartják templomokban az oltárt, a szobrokat és a képeket, szóval a mívészethez közeledést; míg a mieink mindent kizárva úgy hiszik, hogy az Istenhez egyedül csak „lélekben és igazságban lehet és kell" közelíteni. Miskolc 1916. június 28. Sohasem lehetünk baj nélkül. Nem elég e szörnyű háború körülményeinek szinte kétségbeejtő nyomása, apró házi kellemetlenségek is ránk-ránk rontanak, így mostanában énreám, mégpedig rész szerint ismétlődve, megújulva. Ugy felháborítottak végre, hogy gátat kellett vetni. E hónap elején azzal állott elém ápolónőm, hogy a nagy drágaság miatt kénytelen kérni havi fizetésének tíz koronával való javítását, holott egy évvel ezelőtt kapott tíz korona emelést, s így lett a havidíj száztíz korona. Ha nem teljesítem, úgy mond, kénytelen lesz búcsút venni tőlem. Előtte indokolt lehet a kérés, de énelőttem, az általa teljesített szolgálatot tekintve, nem indokolt. Mit volt mit tennem? Megadtam. Ujabb zivatarok álltak elő. Az én kegyetlen természetű és örökké csatázó nyelvű gazdasszonyom, Szarkáné, akit helyesebben Sárkánynénak lehetne nevezni, szűnni nem akaró háborút visel az ápolónővel. Vérig bosszant és izgat engem. Az igazság az ápoló részén van. O sem tűrheti tovább, én sem. Végét vetettem. Felmondtam a szolgálatot augusztus elejével Szarkánénak tizenhat évi foglalkozása után, mely alatt sohasem éreztette velem azt a figyelmes jószívűséget és ragaszkodást, melyet megérdemelni gondoltam, hogy férjét nyugdíjas hivatalszolgai álláshoz juttattam, kiragadtam őket a napszámomosi nyomorúságból. Úgyszólván megurasodtak, s még csak el sem ismerik. Megmaradt mindkettejökben a nyers napszámoslélek. Csak menjenek Isten hírével! 1916. július 9. Harmadik napot töltöm itt, holnap estig maradok. Különböző kisebbnagyobb baj a rokonok közt, melyen nem tudok segíteni. Sújtol a háború növekvő izgalma, az őrjöngő drágaság. Egyik húgom a vidéken egy hízott libát negyvenkét koronáért adott el. Egy tehén ára háromezer korona, egy pár csizmáé nyolcvan. így van aránylag minden élelmiszer. - Gyönyörködöm és bosszankodom, mert kertemben gyönyörködtet a dús zöld lombozat, a kevés almatermés, a tisztaság, a gyakori séta; de bosszant a sűrűn ültetett fák egymásra borulása, amin most már nem segíthetek. Én régebben a mi ódon, sokszázados nagy templomunk körül a kerítésben húsz darab igen szép gömbakácfát ültettem. Egytől-egyig dúsan meglombosodtak. Szinte díszőrségül állnak az ódon szentegyház körül. Valami cseng-bong arról a fejemben. Költemény akarna lenni, de nemigen lesz. A vége ez a két sor lehetne: Mikor már rég a sírba tértem, Hirdessétek, hogy én is éltem.