Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

rám. Az íróvilágból az egyedül oly kedves Beöthy Zsoltom emlékezett meg rólam, de ő három sürgönyben is a maga, az egyetem és a „Kisfaludy Társaság" nevében. Fárasztó munka volt gyöngélkedő állapotomban kinek-kinek külön levélben köszönni meg a megemlékezést. Semmi különbség a napok múlása közt. A kilencvenedik év után is folynak egymás után, mint a folyam hullámai, míg végre lefolynak. Mire valók is azok a mérföldmutatók, az évforduló s más ily napok az idő tengerén, hacsak nem arra intésül, hogy igyekezzünk sietve felhasználni a jelent? Szily Kálmán írja ma vett levélben, hogy Görgei Artúr mily szomorú öregségre jutott. Jó étvággyal eszik. Környezetét nem ismeri meg. Beszélni nem tud, csak üvölt. Mily vége egy dicsőséges, nagy életnek, egy igaz embernek! Tegnapelőtt kaptuk az első tartós havat. Miskolc 1915. december 1. Kilencvenedik évfordulómra írótársaim közül nem egyedül Beöthy Zsolttól kaptam megemlékezést. Kaptam dr. Bayer József akadémikus tagtársam s barátomtól is, mégpedig legelsőt. Személyesen alig érintkeztem vele egyszer. Nagyra becsültem értékes munkásságáért. Shakespeare-fordításom (IV. Henrik) javítgatása hozott vele közelebbi ismerkedésbe, utóbb barátságba. Becsülöm és viszonzom is irántam végtelen meleg rokonszenvét. E napokban vettem levelet Rugativeiről Boszniából. Az előttem egészen ismeretlen, dr. Etlényi Géza főhadnagy századparancsnok igen kedves, meleg sorokban gratulált nekem a kilencven évhez. Azt mondja, még most is érzi a mély benyomást, melyet rá még gyermekkorában az én iíz&es-költeményem tett. Ez indította arra, hogy ismeretlenül fölkeressen jókívánságaival. Meghatott a megemlékezés. Tegnap köszöntem meg neki rövid levélkében. Ma pedig Budapestről érkezik hasonló kedves, meleg üdvözlet Kurthy Györgytől, kit szintén nem ismerek, csak soraiból gondolom, hogy ő Szemere Bertalan elhalt leányának, Kurthynénak a fia. Mégis csak van abban valami kis vigasztaló, hogy oly sokan észrevették ezt a matuzsálemi kilencven évet. De bús intés is. Miskolc 1915. december 7. Ma három hete tört rám az influenza kegyetlen erővel. Utókellemetlenségével még most is gyötrődöm. Szerfölött elgyöngített, s étvágyamat is elvette. Csak pár nappal ezelőtt léphettem ki szobafogságomból az utcára néhány percnyi szabad levegőre. Ily állapotban bizony elhervad a lélek is, kedély is. Olvasgatással ütném az unalmas időt, de a szemem már ebben is kezdi megtagadni a szolgálatot mind nappal, mind este. Hasznavehető szemüveget kapni már nekem nem lehet. Kénytelen leszek, mint ajánlják is, nagyítóüveghez folyamodni. Kozma Andortól egy kedves levelet kaptam tegnap. Kedvest és szomorút is. Értesít, hogy „Az Újságban" a kilencvenedik év alkalmából rólam megjelent szép megemlékezést nem ő írta - pedig én azt neki köszöntem meg -, hanem Aranyi