Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

keztető jelei. Mondhatom, hogy azóta szinte bénultnak vagy zsibbadtnak érzem lelkem, kedélyem frissességét. Mintha az a félelem nyomna: mint írhassak már én valami olyat, ami ahhoz a nagy ünnepeltetéshez méltó legyen? S minden újabb gratuláció és megemlékezés ezt a félelmet fokozza. Nem tudom, mikor áll be, s beáll-e még nálam a kellő nyugalom és egyensúly. Örvendek, hogy a mai nappal kezdődő új évet ebben az én kegyeletes kis „fészkemben" üdvözölhetem. Nincs miért vádolnom a múlt évet, nincs miért nagy reménnyel vagy aggodalommal fogadnom a mai nappal kezdődő újat. Erősen hiszem és érzem, hogy az a csudálatos isteni gondviselés, mely engem egész életemen keresztül vezetett és támogatott, most is velem van, s életemben és az élet után is annak kezében maradok, aki engem egykor életre szólított. Három tárgy kóvályog egy idő óta a fejemben. Szeretném valahogy költeménybe önteni. Az egyik Kálvin, ez a csudálatos, vasjellemű és Istentől ihletett prófétaszellem. A másik a föld, ez a homályos csíra, ez az élő és teremtő nagy orgánum, mely örökké szül, és örökké elnyeldesi saját szülötteit. A harmadik az, hogy földi börtönéből kiszabadult lelkem megtisztulva majd megáll az Úr színe előtt, beszámol az életről, s kéri az Urat, vegye föl őt azon éneklő angyali karba, mely Isten dicsőségét zengi örökké, s engedje, hogy az énekünket rég előre ment öreg szüleim is hallgathassák. Templomba akartam menni az Újév reggelén. De ahelyett csak az öreg Szikszai György együgyű Keresztyéni tanításait lapozgatom. Ma reggel kegyetlen fagyosra vált az idő. 12 fok volt a hideg. Az idén ehhez még csak közel járót sem tapasztaltunk. Nem mertem kitenni magamat a meghűlésnek. Elmaradtam a templomból. De eltartóztatott a fülem is, melynek nehéz hallása miatt a templomban nekem csak az éneklés, a magamban gondolkozás és gondolkozva imádkozás marad. A nép előtti példaadást nem is említem. 1912. január 2. • Midőn a múlt évtől búcsút veszek, méltó itt is följegyezni, hogy ez az év hozta nekem azt a példátlan jubiláris kitüntetést, melyben nemcsak a „Kisfaludy Társaság", de a legtávolabb eső körök is a részvét, az elismerés, a szeretet megható jeleivel árasztottak el engem. Halálom után sem ünnepelhettek volna ily mértékben. Kiterjed ennek emléke halálom után is. Erdememet túlhaladó jutalma bizony nem nagy értékű, hosszú éltemnek. Nem kevésbé oka és buzdítója volt ez ünnepeltetésnek néhány barátom jó szívén kívül az én nagy életkorom is. Azt kérdezte tőlem egyik fővárosi nagy lap a karácsonyi számában leendő közlés végett: melyik volt az én életem legkimagaslóbb részlete? Azt feleltem: 1911. november 19. Ez oly kiemelkedő, hogy azon túl már csak az égbe emelkedhetni. Még a mai napra is itt maradtam. Irmáék ma sertést ölnek, s ez oly szokásos családi torral jár, mely rokonokat és barátokat összegyűjt. Nekem ugyan nemigen ajánlatos abból egyéb, mint az együttlét öröme. Ami abban élvezet volt régen, most kerülni való ártalmas lesz az elkopott szerveknek. E részben a kívánság is megcsökkent. Egy idő óta különben is makacs meghűléssel és étvágytalansággal