Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

a jubileum képe. Hiánya lett volna, ha a megemlékezők sorából éppen az a hely marad el, melyen bölcsőm ringott, melyhez folyvást gyermeki szeretet és kegyelet melegével ragaszkodom, s melynek kebelében jó szüléim rég nyugvó poraival kívánom egyesíteni a magaméit. A fényes ünnepeltetés elmúlt, utána még mindig bizonyos nyomasztó érzelem hatása alatt állok. Tevékenységem szinte megakadt. A kitüntetés nem oly fölemelő és biztató rám nézve, mint megérdemelné. Pedig ennél szebb jutalmat alig gondolhatni egy nagyon egyszerű és hosszú, de efféle fölmagasztalást soha nem kereső életnek. Az-e az ok, hogy talán későcske jött? Vagy természetemben fekszik a minden körülmények közt nyugalmas egyensúly? Eszembe jut, hogy, gondolom, Cicero az öreg, fösvény embert olyan utazóhoz hasonlítja, „qui quanto minus vice restât, eo plus viatici adfert viaticum". Csakhogy én nem magam kerestem a dús „viaticumot", rám rakták. 1911. december 26. Ez idén mára virradóra esett először egy kis hó. Csak gyönge permeteg volt. Épp' hogy vékony lepellel borította itt-ott a föld színét és a házak fedelét. A fagy valamit engedett a tegnapi erejéből. A hőmérő épp a fagyponton áll most reggel. Legalább biztatást kaptunk arra, hogy a farkas talán most sem ette meg a telet egészen. Az tudja legjobban, mint kell, aki igazgatja. A legvisszásabb időjárás is gyakran jóra fordult már, mikor a takarózás ideje eljött. Nem érzem jól magamat a karácsonyi vendégeskedésben. Már előbb meghűlve s romlott gyomorral érkeztem ide. Itt a terített asztalok nemigen javítottak rajtam. Sőt ellenkezőleg, bár étkezésemben eléggé tartózkodtam. Nem is igen volt vágyam. Éjjeleim itt is csak olyan kegyetlenek, sőt talán még kínosabbak, mint Miskolcon. Régi, állandósult, folyton erősbülő bal oldali fájdalmam éjjelenkint szinte tűrhetetlenül gyötör. Növeli azt a megrekedt vizelettel való küszködésem, melynek égető kényszerűsége legalább tízszer fölzaklat álmomból egy éjszaka. Egész szervezetemben ezt az egy ijesztő bajt érzem. Dacára arcom jó színének, testi és szellemi csudás állapotomnak, úgy sejtem, hogy az a nagy hívogató ezzel kopogtat az ajtómon. Már ma nem megyek a templomba. Tegnap bizony megbotránkoztam, midőn Karácsony első napján az úri rendből senkit sem láttam az Isten házában. Hát a kényelem vagy a közöny nem engedi az uraknak, hogy vallásukról nyilvános részvétökkel is bizonyosságot tegyenek? Az úrasztalát, a szereztetés igéinek el•mondása alatt, az ünnepi mendikás fiúk egypár más gyermek társaságában állották körül, az apostolokat ábrázolva. Az öreg Tóbiás szokása szerint meglátogatott ma. Elbeszélgetett velem a régi időkről, a mai eseményekről, melyekről a krajcáros lapokból olvasgat és saját házi körülményeiről is. Régi nagy ragaszkodással van hozzám. Ugy volt különösen apám iránt is. Elhalmozott a méltóságos címezgetéssel. 1912. január 1. Idevonultam tegnap délután a miskolci újévi gratulációk elől. Kifárasztottak, pedig még mindig érkeznek, a november 19-ei jubiláris nagy ünnepeltetés emlé-