Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

emlegette, hogy mindaz már nem az övé. Ereje elfogyott. Szervezete, alakja összetört. Az egykor példányszerű, daliás, szép férfi egy összetöpörödött, meggörbült, parányi csontvázzá változott. Rá nézve igazán megváltás volt a halál, melyért gyakran oly szívszakadva könyörgött. Temetése március 15-én komor, esős napon történt. Fájt, hogy én ott meg nem jelenhettem. Két egész hétig szobához kötött az erős influenza. Ez idő alatt nem is látogathattam őt, amit azelőtt hetenkint legalább egyszer mindig megtettem. Még életében közöltem vele, hogy én az ő sírját az Avason, a mi nagy ódon templomunk árnyékában, Szemere Bertalan sírja mellett óhajtanám. Helybenhagyta. Én akkor mindjárt intézkedtem is annak biztosítása végett az egyházi elöljáróságnál. Oda temették. Sírját, mint hallom, kellő dísszel, ő hozzá illő módon rendbe fogják majd hozni. Emlékoszlopára a nevén kívül vagy semmit sem kellene írni, vagy ha mégis valamit, csak ennyit: „Hazájának hű fia. Városának, Egyházának nagy jóltevője." Mert nagy vagyont hagyott hátra, s abból 262 ezer koronát jótékony célra: százezer koronát a városnak, 60 ezret a ref. gimnáziumnak, 50 ezret a ref. egyháznak az avasi templom restaurálására, és igen sokfelé többet-kevesebbet. És azt is akarta, hogy baráti jóságában még halála után is én is részesüljek. Rendelte, hogy a város évenkint 800 koronát fizessen nekem a 100 ezer korona kamatjából. Szép, bár fölösleges gondoskodás avégett, hogy az ő emléke a szívemben éljen. Azt már ki nem törölheti onnan az előttem álló rövid idő, nem bármily hosszú idő sem. Ifjúkorom óta soha meg nem szakadt, soha meg nem zavart barátság fűzött hozzá. Egyesített bennünket a kölcsönös szeretet és becsülés. Éreztük, hogy méltók vagyunk egymásra. A múlt század ötvenes éveiben ismerkedtem meg vele elnyomatásunk szomorú korszakában. Én tanár, ő ügyvéd. Véleményünk, meggyőződésünk a közhelyzet megítélésében összhangban állott. A fő kérdésekben egyetértettünk. „Idem velle, idem nolle: ea demum firma amicitia" - mondja Cicero. Szívünk mindig megérzette, megértette egymást. A korombeli vagy koromhoz közel álló barátim közt ő volt a legutolsó, a legkedvesebb. Leszakítja vagy elveszi előttünk az élet becsét a halál, midőn lassankint elszedi oldalunk mellől szeretteinket. Magunkra maradunk, mint kiirtott erdőben egy otthagyott, száraz fa. Életének nyolcvanhetedik évét töltötte volna be most, április 14-én. Országos nagy érdemei virrasztanak sírja felett, de a folyvást mozgó élet és a mulandóság úgy halad át rajta, mintha semmisem történt volna. Az én szívemben lobog látatlanul a szeretet és emlékezet egy kis mécsvilága, s nemsokára az is kilobban... Említésre méltó, hogy az elhunytáról szóló gyászjelentés szövegét maga készítette el jó előre. Az ő nagy betűivel irónnal megírva találták asztalán, mindjárt halála után. Pedig halála estéjén én is mindjárt készítettem egy gyászlapot, hogy másnap reggel, ha szükség lesz rá, készen legyen. Azt is előre feljegyezte, hogy táviratilag kiket értesítsenek rögtön az ő haláláról. Mindenre gondja volt, mindent a legnagyobb rendben hagyott, amint életében megszokta szigorú rendben tartani minden dolgát. Családot nem alkotott. Rég elhalt nőtestvérének gyermekei (öten) lettek az általános örökösök. A végrendelet intézkedései szerint könnyen eliga-