Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

be életem nyolcvanötödik évét. Azt hittem, hogy most is szinte észrevétlenül halad el fölöttem ez a nap, mint a múlt években. De akaratom ellenére szinte ünnepeltetéssé vált. Az itteni vasúti állami elemi iskola összes tanítói és növendékei igazgatójok vezetése alatt kerestek föl. Üdvözlő beszédeket tartottak, s nagy virágbokrétát nyújtottak át. Az ünnepeltetést közhírré tették a miskolci hírlapok, s azokból átvették a fővárosiak. így közfigyelem tárgya lettem, s közeli és távoli ismerőseimtől egymás után érkeztek a különböző megemlékezések és üdvözletek, melyeket én egytől-egyig külön levélben köszöntem meg. Mit mondjak az élet véghatára felé az ily megtiszteltetésről? Örömre hangoló-e? Vagy komoly, bús gondolatokat, sőt éppen szomorúságot keltő? Végső útra valónak tekintsem-e az emberek ilyetén figyelmét és részvétét? Vagy jutalomnak a múltért s bátorítónak az előttem álló rövid jövőre? Ha magamat jól megvizsgálom, bizony kevés érdemet találok hosszú életemben arra, hogy az emberek ily rokonszenvvel és elismeréssel fordulnak felém. Szerettem az embereket; költészetemet is csak a szeretet nyájas melege hatja át. Talán ennek a szeretetnek mintegy visszasugárzása vetődik rám közel és távol ismerőseim szívéből. Vagy tán már maga ez a magas életkor önmagában is méltó, felötlő tárgya a közfigyelemnek és érdeklődésnek? Legyen bármint, én csendes hálával fogadom annak jeleit, s elteszem emlékül, ha lenne valaki, aki földi pályám bevégzése után azokon még elmélázik. De az évforduló ünneplése igen szomorú érzések közt talált engem. Halálos betegség kínjait szenvedi éppen ezekben a napokban az az én kedves nőrokonom, akinek életben maradásáért már egyszer a nyár folyamán is annyit aggódtam. Akkor a bikkszádi [fürdőből] hazatérve lassan-lassan erősbödni látszott megrongált egészsége. A magas szőlőhegyet gyakran meglátogatta. Ott a tiszta, friss levegő mindig jótékony hatással volt hanyatlásnak indult szerveire, fájdalmas beteg szívére, nehéz lélegzésére. De a hívesebb napok beálltával rohamosan csökkent az ereje, veszni kezdett az étvágya, gyakran elővették a fuldoklási rohamok s az érelmeszesedés kínos fájdalmai. E hó 15-én, kedden egy ily roham ágyba döntötte, s azóta élet és halál között lebeg gyötrelmes kínokat szenvedve éjjel-nappal, különösen éjjelenkint. Egész gyönge szervezete tönkrement, se a körülte levők leggondosabb ápolása, se orvosainak tudománya nem biztat sikerrel. A pillanatnyi javulás vagy könnyebbülés is csak éppen csalóka játéka a kikerülhetetlen végnek. Napról napra szorongató, fájdalmas izgatottsággal várom róla a híreket, vagy olykor magam kérdezősködöm a mellette levőktől. Nem tudok beletörődni a változhatlanba. Pedig bele kell. Mindenképpen igyekezném szenvedő állapotának enyhítéséhez járulni. Nemigen lelhetem módját. A régi előzmények, a szenvedésbe fészkelt bajok évek óta folyvást őrölték egészségét. Láttuk lassú közelgését az elmúlás felé. De mégis mintegy szándékosan eltakargattuk magunk előtt a sötét jövő képét, míg őt köröttünk forogni, tevékenykedni, apró házi gondjaival örömest foglalkozni szemléltük... És ki tudja, az Isten csudatevő kegyelme nem fogjae őt még most is visszaadni az életnek, ha csak rövid időre is? Mert hogy hosszabb időre adja, ahhoz már reményünk nem lehet. Elején áll az ő alakja azon keveseknek, akik szívemhez a közönségesnél erősebb kötelékkel fűződtek.