Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

csak díszére, de nem tevékeny hasznára is szolgálhatok. Díszére is bizony kis mértékben. 1910. március 28. Ötödik napja vagyok itt. Most a Nagypénteket is itt ünnepeltem, s tegnap és ma a Húsvét-ünnepet. Tegnap a templomban a roppant nagyszámú, áhítatos gyülekezettel együtt járultam az úrasztalához. A káplán ünnepi szónoklatából, sajnos, semmi sem juthatott az én füleimhez. Szobámban a Bibliából, az átdolgozott fordítás szerint, az evangyélisták elbeszélését olvasgattam a Krisztus végnapjairól; legtöbb érdeklődéssel Jánosét, mely legbővebb, legrészletesebb, legszínesebb, s talán legközelebb jár a történeti valószínűséghez. A nyelvezet megkorrigálása tagadhatlan előnyére vált az új kiadásnak. Nincs letörölve a régiről az ódon színezet. Ki van kerülve a pongyolaság és értelmetlenség. Ha nem mint vallásalkotó alapot, de csak mint egyszerű történetet nézzük is a Jézus életét, szívig ható, csudálatos történet az. Ha lefosztjuk is róla az idők és körülmények folytán reá tapadt külsőségeket, az, ami ott tisztán megmarad, egész lelkünket betölti. Most már örömest sétálgatok kertemben. Rend és tisztaság mindenütt. Gyümölcsfáim legtöbbjén, különösen körtefáimon a dúsan fakadó élet. Kecsegtető remény, de messze és bizonytalan a valósulás. Rózsafáim, szőlőtőkéim feltakarva a föld alól. Magamnak alig van már itt valami végezni valóm. Várom a fejlődést, a lombokat, a virágzást, mely, bárha megcsalja is gyümölcsváró reményemet, nekem mindig nagy gyönyörűségemre szolgált, s nyugodt szívvel elfogadom kárpótlásnak. 1910. április 20. Végre mégis beköszöntött hozzánk a tavasz. De nem előbb, mint rendesen szokott, s mint a rendkívül enyhe tél után várni lehetett. A dús virágzat terhe alatt szinte hajladoznak a gyümölcsfák. Valami gyönyörű, lélekemelő látvány most a kertekben széttekinteni. A magasban mintegy fehérlő tengert mutatnak a fehér virággal borított, egymásra boruló fagallyak és ágak. Mintha bájos menyasszonyát fejér fátyolba vonva most készítené oltár elé az anyatermészet. Most még csak a szilva- és a körtefák pompáznak. Az almafák piros rózsaszínű pompája még bimbókban nyugszik, de már nyitogatja a szemeit. Abban a kifejlődő gyönyörű látványban nekem már nemigen lesz részem. A jövő héten kedden, április 26-án Budapestre utazom az „Akadémia" nagyhetére, hogy ott a választásokban részt vegyek. Annyival inkább ott akarok lenni, mert új levelező tagnak magam is ajánlottam egy derék, fiatal írót, Voinovich Gézát. Nem szándékozom a május 1-én tartandó díszközgyűlésre is ott maradni, mely Széchenyi István emlékének lesz szentelve halála ötvenedik évfordulója alkalmából. Az előadásokból úgysem hallanék semmit, egyébként is feszélyeznének az ünnepéllyel kapcsolatos érintkezések. A Széchenyi halálára emlékezés alkalmából én is írtam a múlt napokban egy rövid költeményt. Nem való volna az az „Akadémia" ünnepélyére, amelyre, mint hírlapokban olvasom, Vargha Gyula írta az ódát. Az én versem csak egyéni hódolat akar lenni a legnagyobb hazafi emléke iránt.