Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

riuntque summos fulgura montes. Ezt látva az ember nemezisre vagy a gondviselésre gondol. Mert bizonyos, hogy ez látatlanul szövődik keresztül az emberi dolgokon, ha szinte nem bírja is nyomát követni az emberi bölcsesség. - Én önmegadással hajtom meg fejemet előtte. Az eltiprottat sajnálom még akkor is, ha sorsát megérdemelte. - A bekövetkezett romlás mezejétől én már távol állok. Elvonom az országszerte hírhedetté vált esemény tanulságait, s boldognak érzem magamat, hogy én most már - hála az égnek és józan érzékemnek! - csak a partról nézem ezt a szomorú hajótörést. 1896. február 16. Ma Juliánná napja van: anyám névnapja. Egykor ezen a napon üdvözölgették őt leányai, - két húgom - unokái, vejei s házunk közeli jó ismerősei. O mindig vonakodott, sőt határozottan idegenkedett minden efféle családi ünnepeltetéstől. Emlékszem, mily felindulással szegült ellene annak, hogy házasságuk huszonöt éves majd ötven éves fordulóját, az ezüst- és az aranylakodalmat megünnepeljük. „Jól van, ünnepeljétek - úgy mond -, de én akkor elmegyek a háztól, nem leszek itthon." A zajtalan életet, a csendes tevékenységet, a gondolatokba és érzelmekbe való nyugodt elmélyedést szerette, míg apám az élet zajosabb örömeitől és küzdelmeitől sem riadt vissza, sőt kedvelte azokat. Nekem sem volt ennélfogva szokásom, hogy édesanyámat neve napján minden évben üdvözöljem, hiszen az egész életem egy folytonos üdvözlet és jó kívánat volt őiránta. Most is, hogy róla ezen a napon megemlékezem, az a régi, de mindig egyformán égő szeretet és hála érzelme buzdult fel bennem, melyet nem kevésbé táplál az emlékezet, mint táplálta egykor a valódi élet. 1896. február 17. Nehéz a lelket visszavezetni, úgyszólván visszacsalogatni abba a légkörbe, mely egykor életeleme volt, melyben szárnyára kelve gyönyörrel mulatott, de melyből kizavarták s hosszú időn át távol tartották a mostoha körülmények. Csaknem két éve, hogy irodalmi s költői munkásságom szünetel. Csak nagy ritkán s csak lopva ejthettem meg a pillanatokat, melyekben afféle apróságokkal pepecseltem. Ha volt is néha üres időm, de nem volt meg lelkem hangulata és összpontosított ereje. Bizonyos zsibbadtság és kimerültség nehézkedett rám, amely legföljebb is a reménnyel ámító halogatásban keresett menedéket. Ez az állapot még most is tart. Növeli a magas életkor, mely immár hetven évet túlhaladó ajándékával nehezül rám. Pedig alig hiszem, hogy úgy van. Ha elgondolom, mi volt az én szememben s mily benyomást tett rám ifjú koromban egy hetvenéves agg: nem akar a fejembe férni, hogy a mai fiatalság előtt most már én is olyan vagyok. Nyugtalanít a vágy az élet bizonyos gyönyöreiért, melyekben egykor a barátság, a szeretet, a jóleső munka és a nyilvános pályatér oly bőven részesített. Még bizonyos igénnyel várom és számlálom az elsiető napokat... dum defluit omnis. Érek-e még el valami eredményt? Nem tudom. Reggelenkint, midőn testben-lélekben felüdülve elgondolkozom, eszmék és érzelmek ébredeznek nálam, s azokkal együtt némi munkakedv viszketege; de mi-