Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

kor aztán a kivitelre kerülne a sor, csökönyösen megáll és nem mozdul az akaratos Múzsa, mint a zenész, akinek ujjai a hosszú pihenés és másnemű foglalkozás miatt a húroktól elszoktak, elgémberedtek. Az eszme nem akar formába ömleni, a nyelv nem akar mértékhez simulni, a képzelet csak tollászkodik, nem akar szárnyára kelni. Tegnap reggel például ilyenforma gondolatfoszlányok lebegtek lelkem előtt egy költeményhez: „Most is ti vagytok még e kis hajlék lakói, édes öreg szüléim, habár belőle rég elköltöztetek. Én ebben csak vendégetek vagyok. Ti emeltétek ennek falát, melynek most egyedüli dísze: arcképetek. Ide vonulok hozzátok az élet zajából, ez csendre váró biztos menhelyem. Enyém itt a nappal apró tevékenysége, kertem fácskái és virágai stb. De midőn leszáll az éj, s halotti némaság vesz körül, fölkeltek sírotokból, s csillagsugáron beröpültök ide az ablakon keresztül, elfoglaljátok a kisded szobát, mely benneteket remegő szeretettel üdvözöl. Hozzám simultok. A múlt szép emlékeivel hímzitek álmomat, megöleltek, megáldotok, s mielőtt a hajnal pirkadna, a túlvilágra nyugton szálltok át." Itt volna hát a kelme, de hol van a hajlékony kéz, mely zengzetes dalba szője? 1896. március 12. Régebb időkben, az én gyermekkoromban, hatvan-hatvanöt évvel ezelőtt a tavasz hírnöke volt már ez a nap, Gergely napja; egy héttel ezután pedig, József napján már zöldülni kezdettek a partok, s játszani sereglettek oda hagyományos szokás szerint az iskolás gyermekek. Most pedig még téli, fagyos, borongó napra virradtunk. A hó is sűrű pelyhekben kezdett szállongani. Erősen küzdeni látszik a tél a tavasszal, de mégis sejthető, hogy a légkört ez utóbbi fogja nemsokára meghódítani. Kertem fácskái is megtisztulva, de bizony még nemigen duzzadó rügyekkel várják az ébresztő kikeletet. Néhány darab elsorvadt közöttök, egy öreg „bercencei" szilvafát pedig elkorhasztott, megemésztett az idő. Meg kell semmisítni, s azzal is megsemmisül szüléim életéből egy darabka emlék. Succedunt novi, veteres migrate coloni! Ezelőtt egypár héttel szintén megfordultam itt anélkül, hogy hajlékomba betekinthettem volna. Vay Bélával jöttem a helybeli nagyszerű üveggyárnak nem ugyan ünnepélyes, de azért formális megnyitására. Még a múlt évben, részint alispánságomra, részint egyéniségemre való tekintettel (szentpéteri származás és birtokos lévén, megválasztott engem ez az iparvállalat a felügyelő bizottság egyik tagjának, amivel nemcsak megtiszteltetés, de némi csekély tiszteletdíj is jár. így tehát kötelességem is volt megjelenni a megnyitáson, melyet néhány igazgatósági tag jelenlétében, a helybeli plebánus vallásos segédkezése mellett végre is hajtottunk. A teljesen idegen nemzetiségű munkásnépnek Vay Béla, mint a részvénytársaság elnöke, buzdító német beszédet tartott, aztán rögtön kezdetét vette a táblaüvegek fúvása. Egyébiránt az egész gyártelep még nagyon is gyarló, rendezetlen állapotban van. Mint hallom, az idő előtt elfoglalt új lakások nedvesek, egészségtelenek, minek következtében mai nap már a munkások közt sok a beteg. Ez az esztendő bizony még rámegy arra, hogy ott a kellő csín és rend teljesen előállíttassék.