Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

kor aztán a kivitelre kerülne a sor, csökönyösen megáll és nem mozdul az akara­tos Múzsa, mint a zenész, akinek ujjai a hosszú pihenés és másnemű foglalkozás miatt a húroktól elszoktak, elgémberedtek. Az eszme nem akar formába ömleni, a nyelv nem akar mértékhez simulni, a képzelet csak tollászkodik, nem akar szár­nyára kelni. Tegnap reggel például ilyenforma gondolatfoszlányok lebegtek lelkem előtt egy költeményhez: „Most is ti vagytok még e kis hajlék lakói, édes öreg szüléim, habár belőle rég elköltöztetek. Én ebben csak vendégetek vagyok. Ti emeltétek ennek falát, melynek most egyedüli dísze: arcképetek. Ide vonulok hozzátok az élet zajából, ez csendre váró biztos menhelyem. Enyém itt a nappal apró tevé­kenysége, kertem fácskái és virágai stb. De midőn leszáll az éj, s halotti némaság vesz körül, fölkeltek sírotokból, s csillagsugáron beröpültök ide az ablakon ke­resztül, elfoglaljátok a kisded szobát, mely benneteket remegő szeretettel üdvözöl. Hozzám simultok. A múlt szép emlékeivel hímzitek álmomat, megöleltek, meg­áldotok, s mielőtt a hajnal pirkadna, a túlvilágra nyugton szálltok át." Itt volna hát a kelme, de hol van a hajlékony kéz, mely zengzetes dalba szője? 1896. március 12. Régebb időkben, az én gyermekkoromban, hatvan-hatvanöt évvel ezelőtt a tavasz hírnöke volt már ez a nap, Gergely napja; egy héttel ezután pedig, József napján már zöldülni kezdettek a partok, s játszani sereglettek oda hagyományos szokás szerint az iskolás gyermekek. Most pedig még téli, fagyos, borongó napra virradtunk. A hó is sűrű pelyhekben kezdett szállongani. Erősen küzdeni látszik a tél a tavasszal, de mégis sejthető, hogy a légkört ez utóbbi fogja nemsokára meg­hódítani. Kertem fácskái is megtisztulva, de bizony még nemigen duzzadó rü­gyekkel várják az ébresztő kikeletet. Néhány darab elsorvadt közöttök, egy öreg „bercencei" szilvafát pedig elkorhasztott, megemésztett az idő. Meg kell semmisít­ni, s azzal is megsemmisül szüléim életéből egy darabka emlék. Succedunt novi, veteres migrate coloni! Ezelőtt egypár héttel szintén megfordultam itt anélkül, hogy hajlékomba be­tekinthettem volna. Vay Bélával jöttem a helybeli nagyszerű üveggyárnak nem ugyan ünnepélyes, de azért formális megnyitására. Még a múlt évben, részint alis­pánságomra, részint egyéniségemre való tekintettel (szentpéteri származás és bir­tokos lévén, megválasztott engem ez az iparvállalat a felügyelő bizottság egyik tag­jának, amivel nemcsak megtiszteltetés, de némi csekély tiszteletdíj is jár. így tehát kötelességem is volt megjelenni a megnyitáson, melyet néhány igazgatósági tag je­lenlétében, a helybeli plebánus vallásos segédkezése mellett végre is hajtottunk. A teljesen idegen nemzetiségű munkásnépnek Vay Béla, mint a részvénytársaság el­nöke, buzdító német beszédet tartott, aztán rögtön kezdetét vette a táblaüvegek fúvása. Egyébiránt az egész gyártelep még nagyon is gyarló, rendezetlen állapot­ban van. Mint hallom, az idő előtt elfoglalt új lakások nedvesek, egészségtelenek, minek következtében mai nap már a munkások közt sok a beteg. Ez az esztendő bizony még rámegy arra, hogy ott a kellő csín és rend teljesen előállíttassék.

Next

/
Oldalképek
Tartalom