Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

1895. december 24. Utoljára idejegyzett soraim óta átléptem a Rubicont. E hó 19-én megtartottuk az általános tisztújítást, melyen ünnepélyes búcsút vettem hivatalomtól és Borsod vármegyétől. Őszintén bevallott és igaz okom a leköszÖnésre a megszaporodott hivatalos teendők nehézsége és sokfélesége, s azzal szemben előhaladt korom folytán erőimnek szembetűnő csökkenése. De van be nem vallott okom is: a főispáni hatalomnak oly módon és oly mérvben gyakorlása, mely minden közigazgatási intézkedést abszorbeál és saját hatáskörébe von, nem annyira felügyelni, mérsékelni és ellenőrizni, mint inkább uralkodni, mégpedig önkényesen uralkodni akar. Ily légkörben, harminc évi szolgálat terheivel, nekem valóban nincs mit keresnem. Elég tevékenységi kört nyújt az a három szobácska, melyet tőlem telhető csínnal és kényelemmel berendeztem, s melyben nagy előszeretettel várnak rám könyveim és íróasztalom. Vannak, akik azt hiszik, hogy szívemet fájó érzés fogja el, midőn három évtized nem minden fény és dicsőség nélkül megfutott pályaterét elhagyom. Nincs, bizony árnyéka sincs szívemben a fájdalomnak vagy sajnálatnak. Mindig a maga valódi egyszerűségében tudtam felfogni az életet. Zajára, füstjére sohasem adtam sokat. Észre sem vettem, nemhogy áhítottam volna az együgyű véleményeknek előkelő hivatalomhoz kötött nagyra tartását. Nem voltam más és különb ember az alispáni székben, mint aminőnek mutatni fog ezután az íróasztalom előtt álló karosszék. A közönséges tömeg más szemmel néz rám ezután s más embert látand bennem, de közönyét a magánéletben épp annyira becsülöm, mint magasztalását és törleszkedését a hivatal magaslatán. Még némi vékony fonal köt a hivatalhoz, bár tíz nap óta már nem vagyok a vármegyeház lakója. Újévig viselnem kell a folyamban levő teendők terheit, sőt, gondolom, egy ideig ezután is lesz bajom vagy a pótlásokkal, vagy a kritikával, mely nyelvére veszi akár azt, amit végeztem, akár azt, amit mulasztottam. Azonban az már engem ki nem fog hozni sodromból, ha egy egész év zaklatása ki nem hozott... Hagyjuk abba a sivár ügyről a sivár beszédet. Karácsony estéje van. Áhítat és kegyes megemlékezés szállja meg a szíveket. Utcáinkon az ablakok mintegy örömtűz fényeitől világítanak. Mellettök itt-ott kántáló gyerekek zengik az angyali éneket. Úri házaknál a szoba közepén csillog az apró csecsebecsékkel megrakott karácsonyfa, melyről erősen hiszi az ártatlan gyermeki lélek, hogy az egyenesen és közvetlenül a Jézuska ajándéka. Emlékezem a régi időkre. Nálunk, a mi háznépünknél ezen az estén, ebben a kis hajlékban, ahol most engem e lapok fölött éjjeli csendesség vesz körül, az asztal mellett ült apám, anyám, körültök mi, gyerekek, aztán olykor egy-egy szomszéd vagy egy-egy atyafi. Szép dolgokról folyt a beszéd, olvastuk a Bibliából a Megváltó születésének történetét, aztán buzgón énekeltük a helyhez illő, mérsékelt hangon: „Hogy eljött az idők teljessége, / Betölt minden szentek reménysége"; továbbá: „Az Istennek szent angyala, / Mennyekből hogy alászálla". S midőn eljött a nyugalomra térés ideje, a „Szikszai-tanításokból" vagy más imakönyvből olvasott Karácsony esti könyörgéssel végezték szüleim a családi szent társalkodást.