Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

Talán másutt is említettem már, hogy Istenben boldogult jó édesanyám egész életében Jakab apostol intésétől volt áthatva, azt követte, s másoknak is azt kötötte lelkére. Az ötödik rész 13. és következő verseiben foglaltatik az. Ide írom, s őrá emlékezem: „Szenved-é valaki ti köztetek? imádkozzék. Öröme vagyon-é valakinek? énekléssel dicsérje az Istent." „Beteg-é valaki ti köztetek? hívassa az egyházi szolgákat, és imádkozzanak érette..." „És a hitből származott imádság megtartja a beteget, és felsegélli őtet az Úr; ha bűnt cselekedett, megbocsáttatik néki." „Valljátok meg egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyíttassatok: mert igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése." Délután szüleimet látogattam meg. Enyhe, szép őszi nap volt. Csendesség volt a temető világában. Egy magános asszony szedegette egy sírhalmon a kórókat, s rendezgette a virágokat. Számos sírkövön és sírhalmon ott tarkállottak még a halottak napjának az emlékei: csinált vagy élő virágból fűzött koszorúk. A mi sírunk virág és koszorú nélkül maradt. Nem bánom, ha a puritán vallásos érzés öntudatosan nem ékesítette azt föl, de fáj, ha a mellőzés feledékenységből eredt. Panaszosan említette előttem Vadászy Pali, hogy megbotránkozva tapasztalta a cifra kivilágítást, mellyel a mi kálvinista népünk a pápista divattól megszédítve halottak estéjén a sírokat ellátta. Én nem csudálom a nép ezen előszeretetét. Bizonyos tekintetben a halhatatlanság eszméjével van az rokonságban. Hiszen, úgy mond az együgyű, ha élnek a síron túl kedveseink, akkor látják és kedves is előttök, ha mi az évben egyszer az ő emiéköknek világi tömjénezéssel kedveskedünk. Hízeleg ez az érzelemnek és képzeletnek, s nehéz elfojtani a józan ész és a vallás rideg szavával. 1895. november 15. A főszolgabírói hivatalok megvizsgálásával foglalkozom. Ez adta a szerencsés alkalmat arra, hogy ez éjjel az én kedves kis „fészkemben" pihenhetek. Nem akarok a decemberi közgyűlés előtt utoljára beszámolni anélkül, hogy kötelességemnek ezt a részét is ne teljesítsem. Ma az itteni főszolgabírói hivatalt kerestem föl, holnap az edelényit fogom. Nem csudálom az itt-ott mutatkozó kisebb-nagyobb hiányt és gyarlóságot az ügykezelésben, midőn látom egyrészt a munkaerők képzetlenségét és elégtelenségét, másrészt a munka roppant halmazát és különféleségét. Gyámolítani kellene őket, nem ostorozni;buzdítani, nem elrettenteni. Nekem már új szállásom berendezésén jár az eszem, sőt valóban is azzal foglalkozom. Bontakozni kezdek hivatalom megunott, hogy ne mondjam, megutált nyűgeiből. Alig egy hónap (dec. 19.) választ már el a szabadulás percétől. Lassankint, úgyszólván darabonkint akarok átköltözni egyik bútordarabbal a másik után. Észre sem fogom venni, hogy a nagy megyeháza nekem egy nyugalmas kis szállássá zsugorodott. Nem tudom, lát-e még engem addig ez az én szent magányom. Ha nyűgeimet lerázva, szabad szárnyon repülök majd hozzá, ő is örömestebb fog engem üdvözölni, s áldólag vesznek körül az itt lebegő áldott szellemek.