Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

tartani. Szívós erélyével kizaklatta a szerencsét, s az egykori vármegyei szolgabírócska a nyilvános szereplés terén nagy becsületet és hírnevet szerzett magának. Illő, hogy emlékünnepélyéről szülővármegyéje se maradjon el. 1895. november 2. Mikor ily huzamos, több mint egy hónapi távollét után leülök ezekhez a bizalmas lapokhoz, mindig úgy érzem, mintha mentekeznem kellene. Miért voltam hozzájok ily hűtelen, hogy nem bírtam magamat kiszakasztani a körülmények leszorító nyűgeiből? Sokat csetlettem-botlottam, sokat ünyölődtem egy hónap óta, s még az a remény sem bírt enyhíteni, hogy ennek az egész keserű komédiának rövid idő múlva vége lesz. Október 24-én délelőtti tíz órakor volt Őfelségénél az általános kihallgatás a budai királyi palotában. Gyulaival együtt mentem föl. O a „Szent István-rend kiskeresztjét", én a „Vaskorona-rendet" köszöntem meg. Tizenkét óra előtt került rám a sor a tarka-barka várakozók tömegében (lehettünk százhúszan). Magyar díszöltönyben léptem az elfogadó terembe. A király az íróasztal mellől, melyen a kiterjesztett ívpapírokon bizonnyal a jelentkezők nevét szemlélte, élőmbe lépett. Meghajtva magamat, mintegy háromlépésnyi távolból így szóltam hozzá: „Felséges uram! Hódoló tisztelettel jelentem meg Felséged színe előtt. Legmélyebb hálámat és köszönetemet tolmácsolom azon fejedelmi kegyéért, mely szerint engem a 'Harmadosztályú Vaskorona-renddel' legkegyelmesebben kitüntetni méltóztatott. Legbecsesebb jutalom ez nekem a múltra., legnemesebb ösztön a jövőre nézve." A király németes magyar kiejtéssel válaszolt: „Igen szép volt, amit mondott. Adja Isten, hogy úgy legyen. Élvezze sokáig... Vármegyéjében most már a tisztújításra készülnek? Rendben fog-e folyni?" „Békésen és rendben fog, Felséges Uram!" „Szép." Ezzel összeütötte sarkantyúját, s vége volt a kihallgatásnak. - Gyulai Palitól egészsége felől kérdezősködött, Szabó Gyula kir. tanácsostól a hegyaljai szőlők felől. Nem kis feladat, nem is irigylendő fejedelmi foglalkozás százhúsz emberhez egymás után kérdéseket és feleleteket intézni. Bármily üresek, mégis terhesek lehetnek. 1895. november 3. Itteni magányomban igen kevés könyv van körültem. Mindig csak néhány órát tölthetek itt, s nem akartam könyvtáracskámból több darabot ide áthelyezni. Gyakran olvasom az Új Testamentumot, nem rendszeresen, csak úgy, amint jön. Sok élvezetet, sok tanúságot találok benne: tartalmában, nyelvében. Úgy tetszik néha, hogy a nyelve nem egyenletes. Néhol rendkívül gyarló, elmállott, itt-ott tisztább, egyszerűbb, szabatosabb. Mintha nem egy és ugyanazon kézből származott volna az egész. Alig is hihető, hogy Karolinák segítőtársai ne lettek volna a nagy munkában. Nézze meg és hasonlítsa össze bárki az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvet és Jakab apostol közönséges levelét: mily felötlő különbség van a kettőnek nyelve közt. Amaz történeti elbeszélés, tehát könnyű folyamú és egyszerű lehetne, s mégis mily nehézkes, pongyola és gyámoltalan. Emez elmélkedő és elvont igazságokat tanító, s mégis mily tiszta, eleven és ódonságával jól eső, zamatos.