Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

jó szüléim után fennmaradt néhány régi „bercencei" szilvafa gyümölcsével kellett magamat enyhíteni. Mintha közvetlenül az ő kezökből vettem volna. Szegény édesapám mindig azt állította, hogy a mi kertünk nem való már gyümölcstenyésztésre; ki van élve, ültetett gyümölcsfa nem erősödik, hanem csak sínylik abban. Félek, hogy véleményének tanúbizonyságai találnak lenni az én fácskáim. De ne hagyjon el a remény! Remélem, hogy ez apró ágakon még meglevő gyümölcsök érett állapotban ízesebbek lesznek, hogyha a mostani nyár nem kedvezett nekik, a jövő majd kegyesebb lesz irántok. Aztán, ha meghiúsul is egy-két reményünk, újra kezdi a csüggedetlen ember, mint a fecske és pók a maga elroncsolt művét. És az öregembertől se kérdezd, hogy miért? Önmagáért, a jövőért, a munka öröméért. Lapjaink székiben közlik lemondásom hírét. Egyik-másik félreérti nyíltan emlegetett szándékomat és elhatározásomat. Azt írja, hogy a pár nap múlva tartandó közgyűlésen már leköszönök. Nincs az szándékomban; csak a decemberi általános tisztújításon nem fogom magam jelöltetni, s akkor egypár alkalmas búcsúszó után finita la commedia! 1895. szeptember 12. A közelgő tisztújítás előkészítése tárgyában megtartatott a népes értekezlet szept. 8-án a vármegye nagy tanácstermében. Csupán az alispáni szék betöltése jött szóba. Kijelentettem határozott szándékomat, hogy én az alispáni hivatalra magamat jelöltetni nem óhajtom. Ismételve marasztottak és kértek, de visszavonhatlan elhatározásomat látva végre is megnyugodtak, s Tarnay Gyula kir. járásbírót egyhangúlag jelölték. Én tehát eszerint már átléptem a Rubicont. Szomorún fogadott engem az én kis kertészem, a házi lakóm vagy felügyelőm kis leánya, Annuska. Tegnap délután elloptak kertünkből egy szép fácskáról minden körtét (tizenkét-tizenöt darab nagy téli körtéket) s minden sóvári almát. Bizonyosan a szomszédból került ki a tolvaj, minden jel arra mutat. Istentelen egy fajzat. Gondolom, egyik vagy másik gyermek teszi, de az apjok a hallgatag tolvaj, aki gyermekeit zabolázni nem akarja. Ez aztán keserűsége az édes gyümölcsnek és a remények közt folytatott törekvésnek. Régóta nem látott sírboltunkhoz is kiszaladtam egy pillanatra. Üdvözöltem ott nyugvó kedveseimet. Úgy éreztem, mintha érezték volna. A sírhalom füve kiégett, kopár. Oly igen szomorú ez az őszi, haldokló élet, melytől csak egy lépés már a tél - a komor halál! 1895. szeptember 26. Legtöbbnyire az éj csendességében jegyezgetem ezeket a sorokat. Most is így. Csak éppen kiröppentem ide néhány órával ezelőtt. Holnap reggel ismét visszatérek. Nincs már itt mit vizsgálgatnom. Gyümölcstelen fácskáim készülnek már az őszi hervadáshoz. Ezek a gyönyörű, tündöklő, meleg napok, melyek nem a vén, de a fiatal asszonyok nyarának is beillenék, nemigen vidítják már a növényzetet... Holnapután Budapestre s onnan másnap, szept. 29-én Kecskemétre indulok, hol egykori tisztviselőtársam és barátom, Miklós Gyula emlékünnepélyét fogják meg-