Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

1895. március 17. Elfoglalt és lebilincselt engem az új hivatal. Nem éreztem, sőt nem is láttam annak apró terheit, míg szemem előtt s az én nem csekély közreműködésemmel látszólag könnyedén viselte azokat a volt alispán. Igénybe veszi minden erőmet a közigazgatás vezetése, úgyszólván technikája anélkül, hogy valamely nagyobb szabású tervek és javítások foganatba vételére gondolhatnék. Szüntelen nyugtalanság háborgat a reám váró teendők miatt. Sok körülmény van, amely megbénít. Számos ok személyekben és dolgokban, amely miatt nem érezhetem magamat fesztelenül a hivatalos tevékenységben. Teszek, amennyit legjobb erőm és akaratom szerint tennem lehet. S megelégelem, ha öntudatom vádolni nem fog. Igazán csak szöknöm kell már ide is, ha egypár órát akarok e csendes kis „fészekben" szentelni a kegyeletnek. Egykor azt hittem, hogy e megszentelt magányban megújult erővel fogom kibontogatni lelkem szárnyait, s megáld a teremtő munkásság, és hozzám szegődik az égi Múzsa - azon dicsőült szellemek védelme alatt, melyek e hajlékban állandóan itt lebegnek körültem. Nem úgy történt. Csak futólag, csak elröppenőben tölthetek itt hosszú időközönként néhány órát, mely arra sem elég, hogy hangulatba s olvadásba ejtse lelkemet, még kevésbé elég arra, hogy szabályos alakba öntse a lélek hullámzását. így aztán az itt mulathatásom nem egyéb, mint ismételt óhajtozás azon állapot után, melyről álmodozom, hogy itt azt megérni szeretném. Amiket ezekre a lapokra jegyzek, nem egyebek, mint sebtében írott ötletek. Egyszerű jelzései annak, hogy mikor jártam itt látogatóban. Pedig forrón óhajtottam, hogy itt, e lapokon rójam le szívbéli tartozásomat, itt rajzoljam élethíven, szerető szívem teljes melegével az én öreg szüleim alakját. Philemont és Baucist, kiknek poraiból szent fa nőtt, kunyhójokból pedig templom lett. Mert ha életök hosszú folyamára visszatekintek, oly vonzó családi kép tárul föl előttem, melynek megörökítése művészi ecsetre is méltó volna, melyben csak az igazságot kellene híven tolmácsolni, s kiragyogna abból a legszebb költészet. Burns nem dalolt meg annál szebbet A kunyhó szombat estéjében... Két egymást szerető fiatal szív, az egyszerű magyar nép soraiban, nagy szegénységgel küzd a pálya kezdetén; de zúgolódás vagy csüggedés sohasem gyötri őket. Napról napra áldja szorgalmukat a gondviselés. Csapásokkal is látogatja őket, különösen gyermekeik elvesztése által. Mélyen és sokáig tudnak fájlalni, de tudnak Istenben bízni, hinni és megnyugodni is, s felszáradt könnyeik után újra felveszik a napi munka terhét, s remélve hordozzák azt tovább. Joliétök gyarapodik. Családi örömeik állandóbbak lesznek. De a boldogságnak nevezhető jóllétben is változatlan marad erényök, vallásosságok, egyszerűségök, munkásságok. S midőn a késő vénség koronája díszíti őket, nélkülözést nem ismerve, áldott függetlenségben látja telni napjaikat ez a kedves kis hajlék, öregülő gyermekek, sarjadó unokák és dédunokák meg-megjelenő koszorújától környezve, szeretve és tisztelve az egész községtől, mely bennök az O Testamentom Istentől kegyelt tisztes pátriárkáit szemléli... És végre a halál?... Oh, hiszen annak végre is el kellett érkeznie s bezárnia a hosszúra terjedt szép életet! De minő halál volt az, Istenem! Anyámnál a búcsúzó lélek küzdelmei között is imák rebegése, zsoltárok suttogása közben történt mennybemenetel... Apámnál az öntudatosan halni vágyó, halni