Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

akaró szívnek néhány nap alatt csendes elégése s végső lobbanása: mind a kettőjüknek a mi szemeink előtt, úgyszólván kézen fogva, egyszerre való elköltözése amaz ismeretlen világba. Ha én mindezt úgy tudnám leírni, lerajzolni, amint valóban volt s amint érzem, amint lélekben látom és megörökíteni óhajtom! 1895. április 14. Húsvét ünnepe van vagy volt ma. Mert soraimat éjjeli csendességben írom. Az ájtatoskodók igen népes tömegével együtt vettem részt ma reggel az ünnepi isteni tiszteletben és az úri szent vacsorában. Minden úgynevezett sátoros ünnepen így és itt Szentpéteren gyakorlom ezt sok-sok évtized óta. Szinte a mennyezetet hasogatta a gyülekezet buzgó éneklése, kísérve az orgona összhangzatos zengésétől. Most is éppen oly nyers és vontatott az, mint azelőtt régen. Az orgona nem szelídített, nem simított, nem szabatosított rajta ez ideig. Délután a sírhalmot látogattam meg. Szép rendben s már a tavaszi zsendülő pázsittal borítva találtam. Merengve álltam mellette. Leszállott gondolatom egy pillanatra a sírbolt üregébe az ő koporsójukhoz és csontjaikhoz. De riadva röppent onnan vissza, s aztán velők mint élőkkel foglalkoztam. A húsvéti ünnep eszembe hozta a feltámadás eszméjét s azzal összeköttetésben apámat, anyámat. Apám sosem hitte azt; őnála az ész hatalmába kerítette a hitet. Anyám nem merte nem hinni; őnála mindenható volt a szeretet és az Isten. Apám azt mondta: amint születésem előtti lételemről semmit sem tudok, éppúgy nem lesz halálom után semmi öntudatom. Anyám így szólott: a teremtő Isten intézi dolgomat, én őbenne hiszek, ő nem engedi, hogy megsemmisüljek. *De azért mind a ketten egyforma buzgósággal imádkoztak életök végéig, s ez az élet éppen nem annak volt kinyomata, hogy a sírnál mindennek örökre vége van. Mindig úgy térek vissza hamvaik mellől, mintha kibeszéltem volna velők magamat. Félig-meddig megkönnyebbülök, de azért minden bölcsességem és hajlott korom dacára sem tudom megnyugtatni és elcsitítani szívemet, mely utánok szünetlenül sajog, s maga körül mindinkább érzi a hideg ürességet!... Pedig menynyi baj, mennyi zaj, mely tőlök erőszakkal el akar vonni: s mégis, ha lelkem egy percnyi szünetet talál, mindjárt csak az ő eltűnt alakjok mellett állapodik meg. 1895. április 15. Sétálgatok kertemben a szép tavaszi nap reggeli verőfénye mellett. Gyönyörködve nézegetem pár évvel ezelőtt ültetett gyümölcsfácskáimat, melyek már ébredezni kezdenek duzzadó rügyeikkel. Némelyik gyümölcsöt vagy legalább virágot ígér a rügy gömbölyű, teljes fakadásával, némelyiknél meddő jövőt sejtetnek a hegyes, vékony bimbók. Egyik tövétől tetejéig ép erőt és egészséget mutat másik látható vagy láthatatlan baja miatt sínylik, s talán nemsokára veszendőbe megy. Kertem fácskái, bennetek tükröződik az emberi élet! Délután sietnem kell vissza a hivatal vezetéséhez. Ezt a néhány órát sem tölthetem itt nyugodtan. Mindig visszasúgott a fülem a vármegyénk alsó részein dúló vízáradat miatt. Miképp fordultak ott tegnapelőtt óta a viszonyok? Csökkent-e