Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

hettem belőle, s a lelkem éhen-szomjan maradt. Beszédje alatt magamban a Krisztus életéről, életkörülményeiről, céljáról és hatásáról gondolkoztam. El-elnézem sok közeli és távoli öreg ismerőseimet vagy barátaimat. Ha elvette is tőlök az idő a test értékes tulajdonait, szépségét, erejét, elevenségét, miért nem érvényesül nálok egy hosszú élet tapasztalása és bölcsessége? Miért jár együtt a test gyöngeségével a szív, a lélek s gyakran a jellem elgyöngülése? Miért gyötri őket fösvénység, még ha dúsgazdagok is? Miért a szertelen vágyakozás, még ha erőtlenek is? Miért a Sallustius által említett „sera libido" és a „morbus senilis" oly sokféle jelentkezése? - hacsak igazán valónak nem fogadjuk el azt az ismeretes állítást, hogy „az öregség már maga betegség"... Az ünnep alkalmából a rokonság nagy része jelen van itt. Többek közt a két testvér fiatal házaspár: Pali és Dezső. Furcsa szemlélni a két ifjú menyecske különböző temperamentumát s viselkedését úgy egymással szemben, mint a társaság iránt. Különben általában megvan az ünnephez illő családi örvendezés, örömszerzés, vendégeskedés, mely senkire nem oly kockázatos, mint énrám nézve. Ez a havas világ kívánatossá teszi előttem a vadászat örömeit, s felidézi a múlt idők emlékeit. Magam nemigen keresem az alkalmakat; hiában is keresném. Mások nemigen ajánlják azt, akár azért, mert kiestem az emlékezetökből, akár azért, mert nem tartják már arra valónak életkoromat. De ennek az utóbbinak megítélését magamra kellene bízni. Annál jobban esett, hogy Lossonczy Károly megemlékezett rólam, s meghívott dec. 16-ára a Bábolnán (Komárom megyében) tartandó vadászatra. Ezt tegnap közölte velem Lossonczy Jenő, akinek társaságában kellett volna odamennem. De ő akkor nem mehetett, s így én is lemaradtam. Reményem van, hogy e télen még talán egypár ilyen kirándulásban részt vehetek. 1906. december 27. Sűrűn szakad most reggel az apró szemű hó hét fok hideg mellett. Ez aztán igazi tél a maga „havas szakállú" egész mivoltában. Ilyenkor elképzelhetni a vándort, aki utat tévesztve bolyong a pusztaságon. Előtte a sűrűn szakadó hó szinte köddel borítja a vidéket, s szinte lehetetlenné teszi, hogy előretörtetésének bizonyos irányt fedezzen föl. Végkimerülésig megy, maga sem tudja, hova. Csüggedezve átadja magát végzetének, mely vagy kivezérli, vagy hólepellel takarja őt örökös álomra. Még a mai napot itt töltöm. Ablakomból nézem a komor, de szép téli időt, mely nemigen kecsegtet az elutazásra. Két pipiskében gyönyörködöm, mely tegnap is, ma is együtt kapircsál itt a szekérút közepén. Nem félnek a jövő-menőktől. Pár lépésnyire bevárják őket. Bátrakká vagy szelídebbé tette őket a sanyarú idő. Hegyes kontyú fejecskéiket gyorsan forgatják jobbra-balra. E soraimmal most már bevégzem e lapokon az évet. Csak az új évben fogok ide ismét kilátogatni. 1907. március 3. Sokáig elmaradt a múlt Karácsonykor kilátásba tett szentpéteri látogatásom. Csak tegnap juthattam ide. Amint Karácsonykor kezdetét vette a nagy hóesés és mindig fokozódó hideg, kitartott, olykor közben egy kis napi enyhülettel, egész