Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

vább, és örökkévaló a mi életünk. Voltunk is, léteztünk már születésünk előtt öröktől fogva, s létezni fogunk halálunk után is örökké. Bölcselkedése bizony se nem vigasztaló, se nem meggyőző. Mint egyik költeményemben a hervadó virágok búcsúzása azzal a felsóhajtással ér véget, hogy: „Más tavaszkor más virág nő, / De ők többé sohasem!" Úgy látszik egyszersmind, hogy ama filozófusnál nincsen is személyes Isten, csak őserő, csak a mindent teremtő természet. Ezt vagy azt hinni, utoljára is, egyre megy. Fő dolog ennek az életnek, melyet bírunk, okos felhasználása, s evégett önérdekünknek mások érdekével és az erkölcsi törvényekkel összhangba hozása. Rózsáim, bár már búcsúzóban, még virítanak. Gyönyörködöm bennök. Hullatják szép szirmaikat. Ha végleg elhervadtak, miért törjem magamat azzal, hogy hová lettek? Házam külső falának tisztára hozása volt most is fő célom. Tegnap szépen rendbejöttem vele. A külső csín után mintha itt bent is kellemesebb volna az élet s édesebb a nyugalom. Boldogságunk érzése sokszor nem a tárgyakban, hanem képzeletünkben találja alapját. 1906. július 11. Búcsúzni jöttem szobámtól, kertemtől és rokonaimtól. A múlt évben is éppen ezen a napon búcsúztam. Pár nap múlva szombaton, folyó hó 14-én a Tátrába, Széplakra vonulok három-négy heti hűsölésre. Örömest megyek, bár nem a legjobb kedélyhangulattal. Kívánom a magányt abban a fenyvesrengetegben. Itthon magányomban sem vagyok igazán egyedül. Mindig van, ami szétszór, elvon, zaklat vagy háborgat. Most már Horváth Lajos barátom se jő velem, mint a múlt évben. Lemarad a Tátráról, melyet harminc év óta minden évben meglátogatott. Rá nehezült a kor. Itthon, maradásra készti az általános gyengeség. Hiába! Berzsenyivel szólva: „Itt hagyunk mindent, valamit szerettünk, / Semmi sem kísér szomorú koporsónk / Néma ölébe." A múlt hónap négy utolsó napját Bártfán töltöttem a fürdőben. Ott időző és gyógyuló kedves barátnémat, rokonomat látogattam meg. Igen kedves, derült napok voltak. A fürdőtelep és annak egész környezete, mindaz, amit ott a természet és az emberi kultúra alkotott, igen kedvesen hatottak rám. Megnyerőbb, mint a tátrai fürdők. Úgyszólván szelídebb, családiasabb. Fenyvesei, az egyes darabok kiváló dimenziójára nézve, szinte páratlanok. Levegője enyhe. Sétányai pompások, könnyűk, kellemesek. Feltűnt, hogy a levegőt sohasem éreztem fenyőillatosnak, ami a Tátrában, kivált napfényes melegben, oly átható. Hiányzik a tátrai bércek zord fensége. Szemere szobrát most már bizonyosan október 21-én leplezik le Miskolcon. Ez is egyik feladata lesz ismét széplaki időzésemnek. Remélem, most már több sikerrel, mint a múlt évben. Lesz ott egyéb teendőm is részint a magam, részint a mások indításából. Az erős akarat már maga cselekedet. Egymást érik az esős napok. Némelyik zivataros is. Nagy akadálya és károsítója az aratásnak. Kertemben is rossz jelek mutatkoznak, gondolom, emiatt. Peregni kezd az alma, kevésbé a körte. És ami még félelmesebb, a fák levelei, kivált a